A kritikák kezeléséről pár aktuális és pár kevésbé aktuális dologgal az életemből

Az a helyzet, hogy nagyon gyorsan elment a december. Szerintem sokkal többen követitek a facebook oldalamat, mint amennyien a blogot olvassátok, de azért a biztonság kedvéért leírom itt is; az történt, hogy december első és november utolsó hetére kirendeltek pedagógusokat szűrni. Meglepő módon tök pozitív élmény lett belőle. Nagyon jófej, aranyos embereket ismertem meg, és szerintem életemben nem kaptam még ennyi biztatást és ilyen erős hitet a választott hivatásommal kapcsolatban. A vizsgaidőszakkal, meg hogy melyik vizsgám hova merre, inkább nem untatnék senkit, mert még én is fáradt vagyok fejben tartani, de a lényeg, hogy van most egy ilyen is, és lesz is jó sokáig, a csütörtöki elsőkomolysotésvizsgámig pedig viszonylagos embargóban éltem.

A magyar facebook kicsi, de annál színesebb zsánerírói szigete viszont nem szűnt meg létezni ezidő alatt sem. Egyrészt a [bekezdés]-díjas kollégáim csináltak két újabb epizódot a könyvklubunkhoz (ha valaki barlangban él és lemaradt róla; a Twister Media facebook oldalán vissza lehet nézni az adásokat, az első kettőben én is szerepelek), másrészt kihirdették az idei [bekezdés]-pályázat shortlistjét, harmadrészt pedig kitört egy mérsékeltebb balhé, amikor az egyik magyar szerző nem értett egyet egy molyos értékelőjével, és ennek (miután az eredeti kommentjét a Molyról eltávolították) igencsak személyeskedve, a facebookon adott hangot. Annak ellenére, hogy a legutóbbi [bekezdés]-könyvklub epizód szintén a kritikák fogadásával foglalkozott, szerintem kimondva-kimondatlanul egyértelmű, hogy inkább az utóbbi eredményezte, hogy több zsáneríró és az egyik kedvenc blogom, az Így neveld a regényedet is megnyilvánult a témában. Szerintem mondhatjuk, hogy ez lett december hivatalos témája, és mivel sokan vannak tele rémtörténetekkel, és a magyar könyves kultúrában ez, a kicsiség már nagyon régi probléma, én üdvözlöm, hogy szó legyen róla. Egyébként szerintem jó cikk lett belőle, úgyhogy linkelem is. És mindenki másnak is minden sorával maximálisan egyetértettem.

Szóval tök jó. Viszont azt is érzem, hogy mélyebben gyökerezik ez a probléma annál, mint hogy az írók nem tudnák, hogy hogyan lehet korrektül fogadni a kritikát.

Sőt, messzebb megyek; szerintem szinte senki sem tud korrektül nyilvánosság előtti kritikát fogadni.

Először beszélek a szakmai kritikáról, de csak azért, hogy legyen mihez viszonyítani a véleményemet, mert ez a diskurzus a nyilvánosság előtti kritikákról szól, és nagyon fontos elkülöníteni a kettőt.

Tehát:

Az a típusú író vagyok, aki nem tud elszakadni a szövegétől. Tanulás közben az a pihenésem, hogy visszaolvasok. Esténként, ha ráérek, visszaolvasom. Ha nem tudok megnyugodni lefekvés előtt, visszaolvasom. Néha még nyilvános helyeken is megnyitom, találomra elkezdem valahol, és feljegyzem magamnak, hogy merre szar, mit kéne megtartani, mit kéne kitörölni. Ne aggódj, nem az a fajta megszállott vagyok, aki szerint úgy kellene gondolnod a szövegére, hogy a szövege a gyereke, én sem gondolok úgy a szövegemre, mint a gyerekemre. Én az a fajta megszállott vagyok (és erre meglepően sokáig tartott rájönni), aki

imádja, ha szar. És imádja, hogy javíthat.

A mániám a problémamegoldás. Már gyerekkoromban rejtvénymagazinokat töltögettem, ha meglesz a diplomám, főállású problémamegoldó leszek, és egy szöveg olyan mennyiségű, és minden mástól annyira különböző problémákat vet fel, hogy gyönyörűség gondolkozni rajta. Soha nem volt bétaolvasóm (annak ellenére, hogy minden írópalántának azt szoktam ajánlani, hogy szerezzen egyet), és nem azért, mert az én nyers szövegeim annyira jók lennének. Pont ellenkezőleg. Nem szeretem lezárni őket. Amikor még régen a netre publikáltam, azt csináltam, hogy feldobtam a nyerset az első átnézési kör után, és aztán még visszajártam javítani, újraolvasni, újratervezni. Boldog leszek a gondolatától is.

Azt kell tudni a [bekezdés] shortlistjéről, hogy ha felkerülsz rá, akkor bármi is lesz a pályázat eredménye, jogosult vagy elkérni a zsűri véleményét. Többen figyelmeztettek, hogy egy átlagos bétázásnál sokkal durvább lesz, amit kapni fogok, és amúgy annak ellenére, hogy végül nyertem, ne gondoljátok, hogy velem kesztyűs kézzel bántak. Ennek ellenére imádtam, mert minden nagyon igaz volt benne. Először kamaszkoromban szerkesztettek, amikor bekerült egy novellám az Új Galaxisba, kaptam zsűrivéleményeket a Preyernél, a Zsoldos-díjnál, szerkesztették a Próza Nostrára és az f21-re írott cikkeimet, és többször indultam már névtelen pályázatokon, ahol szintén nem fogta vissza magát a zsűri. A nagy vízválasztó, a regényem szerkesztése még hátravan, de így is el tudom mondani, hogy van már tapasztalatom kritikával, és imádom, inspirál, soha ne hagyjátok abba.

A szakmai kritika nagyon klassz dolog, rengeteget ér, és most, hogy végigzongoráztam magamban, melengeti a gyomromat, hogy mennyien szánták már rá az idejüket, hogy foglalkozzanak valamelyik szövegemmel. Szinte nem is tudnék olyan kritikát mondani, amit ne fogadtam volna meg, vagy ami akár egy pillanatig is megbántott volna, pedig elég nagy mimóza vagyok. De ezek a kritikák többnyire zártak voltak, és szinte minden alkalommal a szövegem épülésére születtek.

Szóval, mennyiszer olvastam el eddig a megjelenés előtt álló regényemet? Ötvenszer? Százszor? Lehet, hogy moderált sikernek kellene lennie ahhoz, hogy mindenki más összes olvasása meghaladja az enyémeket. És basszus, vannak benne olyan dolgok, amiket fel sem tudnék olvasni hangosan. 

Hogy miért írok ilyeneket?

¯\_( ͡° ͜ʖ ͡°)_/¯

Szerintem egy jó szöveg intim. Sőt, általában a nemjó szövegek is nagyon-nagyon intimek. És paradox módon egy szöveget lélektanilag sokkal egyszerűbb szakmai górcső alá vetni, mint kiadatni, hiába szoktak előbbiről "szükséges rosszként", míg utóbbiról csodálatos sikerként beszélni. Senki számára sem természetes állapot, hogy termék legyen a gondolataiból, és hogy többszáz, többezer, többtízezer ember elé ki kelljen állnia velük. 

Itt most aki nem író, légyszi takarja el a szemét, nyomja ki a blogposztot, vagy csináljon valamit, hogy a következő pár sort ne lássa. 

Szóval, a nyilvánosság felőli kritikák azok mindig fájni fognak. Mindenkinek. Mert a nyilvánosság szar érzés, és az embernek nem a nyilvánosság a természetes állapota. És amíg ezt megpróbáljuk tagadni, addig hiába vannak nagyon értékes diskurzusok róla, hogy kinek hogyan kéne megélnie ezt, csak kerülgetni fogjuk a lényeget.

Megtehetjük-e, hogy ennek hangot adunk?

Nem. Hazudni kell.

A szűréssel eltöltött két hét egyebek mellett értékes leckét adott az az olyan hazugságokról is, amik annyira jóindulatúak, hogy talán túlzás is a szó hagyományos értelmében hazugságnak hívni őket. Ha csak úgy odamennék, és azt mondanám egy pedagógusnak, hogy most benyúlok egy pálcával az orrába, és higgye el, jó lesz neki, akkor vajon normális körülmények között engedné? Elhinné, hogy jó mélyre kell mennie, mert csak ott megfelelő sűrűségű a váladék a mintavételhez? Szabadkozna, hogyha köhög, vagy hogyha bekönnyezik tőle? 

Nem. Azt mondaná, hogy hülye vagy, és hogy miért akarsz felnyúlni egy pálcával az orrába.

De te beöltöztél, lemélyítetted a hangodat, és úgy beszélsz hozzá, ahogyan a kórházi dolgozók szoktak beszélni a betegekkel. És nem saját magad vagy, hanem egy olyan figura, aki talán a házi orvosára emlékezteti. És ennek a figurának már engedi, hogy benyúljon az orrába. Esküszöm, hogy általában működik.

Hogy közben te egy olyan ember vagy, aki tele van félelemmel, akinek rosszul esnek dolgok, aki fáradt, aki éhes, aki a volt szerelmén gondolkozott egész nap, az maradjon a te titkod. Azért, hogy egy másik emberi lény extra bizalmat adjon neked, el kell fogadnod, hogy nem tudja és nem is feladata elcipelni a csomagjaidat.

Íróként ugyanezt kell csinálni; lemélyíted a hangodat, és kedvesen beszélsz. Valaki beengedett a fejébe, jó esetben még pénzt is kaptál érte, innentől fogva nincsenek olyan jogaid, mint egy baráti beszélgetésben, kaptál helyette mást. Azt tartom ildomosnak, hogy a legvégsőkig el kell szigetelned magadat a kritikáktól. Ha ez nem megy, tartsd titokban, hogy mennyit tudsz. Amikor az olvasó fizetett neked (a pénzével, az idejével, a bizalmával), akkor megvásárolta azt a jogot is, hogy beszélgessen a szövegedről.

Akkor mit lehet tenni? 

Mivel írásban (meg sok egyéb dologban is) a nyilvánosságot tartják a legnagyobb dicsőségnek, keveset beszélünk a hátulütőiről, pedig majdnem minden kiadott szerző ismerősömre hatással van mentálisan. Amellett, hogy az írónak nincs joga hozzá, hogy az olvasóján verje le a problémáit, azt fontosnak tartanám, hogy élénkebb legyen erről a párbeszéd. Örülnék annak is, hogy azt, ha valaki bármilyen módon "híresebbé" válik, komoly egészségügyi krízisként kezelnénk, mert egy depresszión, egy személyiségzavaron, sőt, akár egy hellyel-közzel normális mentális állapoton is drasztikusan súlyosbíthat. Nem az olvasónak kell rendben tartania az író mentális egészségét, és nem is a szakmabelieknek, de ettől még ez egy létező és komoly probléma. Néhány amatőr írói körben akkora glamúrként beszélnek a kiadásról, hogy szinte azzal analóg, mintha az orvosin azt mondanák neked, hogy sosem fogsz vért látni ahelyett, hogy bárhol is felkészítenének rá, hogy hogyan birkózz meg vele.

Normálisnak kéne lennie, hogy ha megjelenik a regényed, akkor pszichológushoz is elmenj. Én tutira el fogok.

Normálisnak kéne lennie, hogy legalább egymás közt ne kelljen kamuzni, és őszintén tudjunk/tudjatok beszélni a problémáról anélkül, hogy a kritika szavai vagy a kritikus ellen fordítanánk a gondolatainkat/gondolataitokat.

Normálisnak kéne lennie, hogy egymást se beszéljük ki annyira durván, mint ahogy sokszor tesszük.

Normálisnak kéne lennie, hogy a "szar szöveg" tényleg ne az embert minősítse. Mert én írók egymás közti beszélgetéseiben mindig az embert minősítő dolognak látom ám.

Normálisnak kéne lennie, hogy ne hajszoljuk egymást ész nélkül a kiadásba, és hogy minden jól sikerült szöveget legitim szakmai sikernek lehessen érezni, függetlenül attól, hogy nyomtatásba kerül-e vagy sem.

És így is lesznek olyan írók, akik el fogják olvasni a visszajelzéseket, és leállnak majd vitatkozni az olvasókkal, és jó, hogy a közösség ezt elítéli. De ez csak pár kiugró eset szemben egy általános problémával, amiről nagyon-nagyon kevés szó esik. Nem csak az kezeli rosszul a kritikát, aki szakmaiatlanul viselkedik, hanem az is, aki elfojt és nem keres segítséget.

Elolvastam A nép igazságát

Tudom, hogy amikor a 2019-es [bekezdés] egyik nyertese ír a 2018-as [bekezdés] egyik nyertesének regényéről, akkor azt képtelenség elfogulatlanul csinálni. Nem akarom titkolni, hogy drukkoltam ennek a szövegnek, ahogyan drukkolok minden magyar elsőkönyves szerzőnek, főleg, hogy többüket személyesen ismerem. Azt is szeretném leszögezni, hogy emellett a drukkolás mellett minden író szigorú szemmel olvassa a másik író szövegét, úgyhogy bármennyire is egy hajóban evezünk Tarjával, nem emiatt gondolom, amit gondolok.

A közös történetünk  A nép igazságával jóval azelőtt kezdődött, hogy megkerestek volna, hogy legyek én is előolvasó. Ugyan a harmadik [bekezdés]-re jelentkeztem először, fél szemmel a korábbi évek pályázatait is figyeltem. Tarja Kauppinen sok felületen aktív volt, a 2018-as nyertesek közül talán ő lett az első olyan név, akit archoz tudtam kötni. Az első szembeötlő dolog vele kapcsolatban, hogy elképesztően sportos, és rendszeresen fut le olyan távokat, amik még autóval is hosszúak szoktak lenni. Az én ízületi gyulladásos, rendszertelenül kardiózós testemmel az ilyesmi elérhetetlen álom, mindig csodálattal figyeltem azokat, akik képesek ilyesmire. A következő nagy benyomásom az volt, amikor nyilvános lett a regény borítója, mert szerintem elképesztően klassz lett.

Olyan világot élünk, ahol kevés grafikai tudással is össze lehet hozni egy borítót, ami persze nem baj, de én azért nyálazok és egyben irigykedem ennek a könyvnek a fizimiskájára. A borító stílusa egyébként a belívben is végigvonul, ha megveszitek a regényt, több hasonló illusztrációt is fogtok benne találni.

Magát a történetet egyébként nehéz lenne összefoglalni (ez nem azt jelenti, hogy nincs neki, jóval inkább azt, hogy nagyon sok van). Adott Havasfeldöld, térségének leglepukkantabb fantasybirodalma, és öt karakter eltérő hátterekkel és motivációkkal, akik akarva, vagy éppen kifejezetten akaratlanul belefolynak a történelem egy rövid szakaszának alakításába. Fontosság szempontjából kiemelkedik közülük Tarja, a peremvidéki fogadósnő, akinek a múltja mindenki számára rejtély. Habár nem ez tűnik a cselekmény központi elemének, szerintem a történetnek nagyon sokat használ, hogy ezeknek a karaktereknek az egymás közti interakciói jól működnek, és annak ellenére, hogy egyikük sem pozitív hős, van bennük valami emberiesség, ami mindegyiküket érdekessé teheti.

Végigvonuló téma a korrupt társadalmak működése, ami mind a karakterek, mind a nagyobb ívű cselekmény szintjén fontos szerepet kap. A regény egyik legfontosabb eszköze a szemtelenségből fakadó humor. A karakterek nem jó emberek, de cserébe önreflektívek, vagy a szöveg reflektál jól rájuk, és ez jól áll, klasszul pörgeti a dialógusokat. Szerintem ezen a szinten működik a legjobban a szatirikus hangvétel, egyes  konkrétabb analógiák nekem már nem fedték le az ízlésvilágomat (bevallom, bizonyos helyeken azért nem, mert zavaró tud lenni, ha szerző és olvasó máshogyan vélekednek a világ dolgairól; még ha a felsejlő kritikai éllel többnyire egyet is értettem), de ezek sem váltak az átfogó olvasói élményem kárára. Nem szeretnék olyasmiket írni, hogy ez a regény azért jó, mert elmond valamit a jelenlegi társadalomról, mert egyáltalán nincs oktató jellege. A világépítés és a mögötte meghúzódó ok- és okozati rendszer volt az, amit a legjobban élveztem az olvasás közben, és ez messze meghaladja az "elmondani valamit" szintjét, elképesztően okos, vicces és jól kidolgozott volt, és szerintem önnön létezésének jogán is abszolút megállja a helyét. Emellett reflexió történik az epikus fantasy toposzaira és világalkotására is.

Külön kiemelést érdemel a szöveg igényessége és konzisztenciája. Rengeteg apró vicc van elrejtve az egyes mondatokban, gyakran a saját stílusára is reflektál, és emellett nagyon színes és érett az írói hang, szerintem elsőkönyvesnél az ilyesmi egészen ritka. Annak ellenére, hogy bőven voltak benne olyan szavak, amiket nem ismertem, nem volt nehéz olvasni, sőt, simán volt, hogy egy leülésben kétszázötven oldal is lement. Nagyon díjazom, amikor egy író képes a szövege esztétikájával külön réteget teremteni a regényében.

A nép igazsága szeptember 17-én fog megjelenni, ezen a linken tudjátok előrendelni:

https://twstr.hu/2JuwTC0

Átjavítottam a Lányregényt

Aki követ facebookon vagy instagramon, jó eséllyel hallotta már a nagy hírt, mert teleposztoltam vele a világot. Végre befejeztem a Lányregény javítását, és elküldtem a szöveget a kiadónak. Jó nagy kaland volt, úgyhogy arra gondoltam, hogy mesélek a regényem eddigi útjáról egy kicsit.

Minden 2016 nyarán kezdődött, amikor leérettségiztem. Ekkor már három éve publikáltam az írásaimat az interneten, és viszonylag ismert tagja voltam a közösségnek, mert rendszeresen jelen voltam a fórumokon, nyertem a házi pályázatokon, és adminisztrátora voltam egy kisebb írói oldalnak, ami azóta sajnos már megszűnt. Tizedikes és tizenegyedikes koromban írtam egy trilógiát, ami ilyen ifjúsági-romantikus izé volt, és az összes írásom közül az lett a legnépszerűbb, többszáz visszajelzést kaptam rá. Ezután más vizekre eveztem, és tizenhét évesen elkezdtem megírni a fantasy történetet, amit már régen terveztem. Aztán ráébredtem, hogy a kutya sem olvas ilyesmit az interneten, és hogy nem igazán érdemes publikálnom. Szükségem volt egy örömírásra, ahol nem érdekes, hogy elég jónak vagy elég intelligensnek érzem-e, amit csinálok, és az internetes konformnak is egy kicsit jobban megfelel. (Sokan szoktak amiatt dühöngeni, hogy "persze, mert a neten csak a nyálas sztorikat olvassák". Nincs nagyobb botrány a világon, ha emberek olyasmivel töltik a szabadidejüket, amit élveznek. Én ezt a kérdést amúgy teljesen más aspektusából látom. A képernyő előtt, hétről hétre haladva a feltöltésekkel egyszerűen nem lehet olyan egyszerűen követni a szerző gondolatmeneteit és a világépítést, mint egy nyomtatott formátumú regénynél.)

Írok valami hülyeséget

 – jelentettem be az egyik írós csoportbeszélgetésben, és rá két napra megszületett a Lányregény első fejezete. Nem akarom letagadni, hogy a legelején nekem is voltak előítéleteim a zsánerrel kapcsolatban, itt is írok róla, hogy eredetileg romantikus regény paródiának szántam, és egy csomó, sokkal szájbarágósabb dolgot terveztem bele, amiket a történet előrehaladtával más ötletekre cseréltem le, amiket sajátabbnak éreztem. Egész életemben ez volt az első olyan regény, amit nem szántam kiadásra.

Szóval, ezek után több váratlan fordulatot is hozott a történet későbbi pályafutása. Legelőször azért, mert annyira élveztem a projektet, hogy kiszorította a félkész fantasymet maga mellől, amit azóta sem fejeztem be. Utána azért, mert olyan sokan olvasták és ismerték, hogy kisujjból elverte a korábban sikeresnek hitt trilógiámat. Ez lett az első olyan regényem, amit a befejezéséig változatlanul szerettem. Az is meglepő fordulat volt, hogy végül ezt a kéziratot küldtem be a [bekezdés]-re, 2019 februárjáig például eszembe se jutott. Végül pedig, most már szerződésem van rá, hogy mégiscsak ez legyen az első kiadott regényem.

A nagy átjavításnak decemberben kezdtem neki, közvetlenül azután, hogy megkaptam a visszajelzéseket a pályázat eredményéről. Ekkor a kéziratom 1,2 millió karakter hosszú volt. A zsűri leginkább az ötleteimben látta a lehetőséget, és azt javasolták, hogy húzzak belőle, és javítsak az egyes mondatok redundanciáján. Az egyik zsűrivéleményben került elő a "generációs regény" fogalma, és arra gondoltam, hogy ez tök jó irányvonal.

Azt hittem, hogy meg fogok szenvedni azzal, hogy a felesleges mondatokat kitöröljem, de igazából nagyon élveztem ezt a részt, szerintem sokkal jobb lett a szövegem. Ezután a következő fontos szempontom a karakterizáció átgondolása volt. Van egy csomó teszt az interneten, de én nem vagyok szakértő, alapvetően a karaktereket két általános kérdés alapján próbáltam meg jobban átlátni. Megkérdeztem magamtól, hogy milyen dolgoktól félhetnek, illetve mindegyiküknél igyekeztem kialakítani egy erősebb viszonyrendszert a saját testükkel kapcsolatosan. Ezt az aspektust a regény első pár verziójában egyedül a főszereplőnél hangsúlyoztam, mert nem akartam a szokásos "pattanásos tini", "sminkeljek vagy sem", "ki a csúnya és ki nem" sztereotípiákat elpuffogtatni. Van például egy szereplőm, akiről pár helyen leírom, hogy duci, de ez nincs mély kihatással az önértékelésére, és a környezetében sem zavar senkit, viszont a szép/csúnya tengelytől elrugaszkodva nagyon érdekes kérdésnek tartom a testhez viszonyulást, hiszen sérülései, betegségei, a családját elhagyó szülőre emlékeztető vonásai mindenkinek lehetnek. Nincs semmi bajom a szép/csúnya tengellyel, de ezt a narratívát nem érzem sajátnak, nem akarok olyan motivációkat adni a karaktereimnek, amikkel nem tudok azonosulni. Egyébként ebben a témában láttam nemrég egy igazán borzalmas filmet, amit szerintem vagy itt, a blogomon, vagy valamelyik videós bejelentkezésemben szapulni fogok.

Van egy overall koncepcióm is, ami nem a karakterekre és a cselekményre hegyeződik ki, de mivel egyelőre alig tudtok valamit a Lányregényről, ezzel nem foglak fárasztani titeket, talán egy év múlva ilyenkor már átbeszélhetjük.

Szerencsésnek érzem magamat, mert 2016 óta már négy év eltelt, és azóta egy újabb regényt is írtam, de még mindig szívesen térek vissza ehhez a szöveghez, és mindig felfedezek benne valami újat, aztán jól bele is írom. Emellett tök jó volt, hogy amikor beadtam a regényemet a pályázatra 2019 júniusában, még csomó tapasztalatom nem volt meg, ami releváns lett volna az íráshoz, aztán, az élet mintha direkt felkészített volna erre az újra-átnézésre. A tapasztalatok, amiket az elmúlt egy évben szereztem, hozzájárultak ahhoz, hogy egy jelenetet, amit az első változatban óriási gyengepontnak éreztem, pár változtatással az egyik kedvencemmé tegyek, és hogy életszerűbbek legyenek a részleteim. Fel sem tudom becsülni, hogy mennyire jó, hogy minden pont ezzel az időzítéssel történt meg velem.

Nem akarok valami olyasmivel zárni, hogy már csak arra várok, hogy a szerkesztőmnek is tetsszen, mert őszintén reménykedem benne, hogy kiadás előtt ez a kézirat még nagyon erősen meg lesz kritizálva. Nem csak a kéziratom életében, de az én életemben is új szakasz következik majd, mert sok másik amatőr íróval ellentétben én mindig saját magam javítottam át a szövegeimet, soha nem voltak bétáim. Úgy alakult, hogy eddig a születése óta majdnem minden évben tanultam valamit ettől a regénytől, és ez nagyon jó, ezt akkor sem veheti el senki, ha orbitális bukás vagy valami ilyesmi lesz belőle. A legfontosabb dolog például az volt, hogy most már semmit sem hívok hülyeségnek, amit írok.

Így olvasunk mi, avagy a szavak világa neurolingvisztikai szemmel

Amikor tavaly elkezdtem neurolingvisztikáról olvasni, meglepett, hogy az összefüggések mennyire egybecsengenek az írástechnikai alapokkal, amik tapasztalati úton, és jóval azelőtt alakultak ki, hogy képalkotó módszerekkel képesek lettünk volna vizsgálni a szövegértelmezés folyamatát az agyban. A blog indulása óta tervezek bejegyzéseket szánni annak, hogy különböző írástechnikai tanácsokat a neurolingvisztika vagy az idegélettan szempontjából magyarázzak, és végre elérkezett az ideje, hogy az első ilyen kísérletemet posztolhassam. Előre szólok, hogy egyik témában sem vagyok szakértő, és lesznek házi értelmezéseim, amik nem biztos, hogy száz százalékosan megállják a helyüket, de törekszem a minél nagyobb pontosságra. Ezeket a cikkeket ismeretterjesztő szándékkal írom, tehát, ha orvos, biológus, esetleg neuroligvisztikus lennél, elképzelhető, hogy pár helyen unatkozni fogsz, de szívesen várom a meglátásaidat itt is, és a facebook oldalamon is. 

Ezúton is köszönöm az Így neveld a regényedet blog szerzőjének, amiért elképesztően kedvesen és segítőkészen válaszolt a megkeresésemre, és engedélyt adott rá, hogy a blogján szereplő tartalmakat felhasználhassam a cikkeimhez.

Még mielőtt bármibe mélyen belemerülünk, érdemes vetnünk egy pillantást az agyra, mondjuk nem hiszem, hogy a fő funkcióját külön be kéne mutatnom. Az emberi idegrendszer központja, a legtöbb idegpálya itt kezdődik vagy itt végződik, az agy felelős a bonyolult funkciókért és ezek összehangolásáért, illetve az agyban fog összegződni a tudat is (= ahhoz, hogy valami tudatosuljon, az ingernek fel kell jutnia az agyba). Az, hogy egy ennyire bonyolult és jól szervezett működési egység létrejöhessen, az evolúciónak felfoghatatlanul hosszú időn át kellett tennie a dolgát. Ha ránézünk az agyra, feltűnő, hogy egyes részek formailag is különböznek. Az agytörzs, a köztiagy és a kisagy (a lenti képen 9, 12 és 11, illetve a köztiagy nem látszik) alacsonyabb rendű, az életben maradáshoz fontos funkciókat látnak el, míg a felettük elhelyezkedő agykéregbe (a kép színezett része) lokalizálhatóak olyan funkciók, mint a látás, érzékelés, hallás, memória, tudatos mozgások kivitelezése vagy a személyiség és magas szintű gondolkodás. 

A korai neurológiában a kérgi területek működésére agysérültek megfigyelésével tudtak következtetni. Általános tapasztalat volt, hogy azoknál a pácienseknél, akiknek az agyuk ugyanazon területeken károsodott, ugyanazok a funkciók estek ki. Így alakult ki a neurológiai lokalizáció elmélete, amely szerint minden agykérgi funkcióért jól körülhatárolható területek felelősek. Valószínű, hogy ez a hipotézis nem teljesen korrekt, és később több, finomított változata is megjelent, de az olvasás első, klasszikus modellje ezen alapszik, és a folytatásban is hasznos lesz, hogy találkoztunk már vele.

1. Az olvasás klasszikus modellje (a Wernicke-Geschwind modell)

Ez a modell abból indul ki, hogy a szóértelmezésnek van egy kifejezett helye az agyban, az úgynevezett Wernicke-terület, ami közvetlenül az agykéreg hangelemzéséért felelős területe mellett helyezkedik el (a képen: Heschl-gyrus). A Wernicke területen találhatóak a hangalakok (fonémák) szemantikai értelmét tartalmazó információk, a két területet asszociációs pálya köti össze. Viták övezik, hogy mely fonémák jelentik a szövegértelmezés alapját. Valószínű, hogy az értelmezés a szónál kisebb egységekben történik, ezeket az egységeket lexémának nevezzük.

Ez az elmélet egyelőre a beszéd megértésére vonatkozik, de könnyen ki lehet bővíteni olvasásra is.

Ebben az esetben az input nem a hallókéregbe, hanem a látókéregbe fog érkezni. A látókéreg a betűalakokat (grafémák) dolgozza fel, majd az információ egy asszociációs pályával a hallókéregbe jut, ahol a betűalakokat megfeleltetik a hozzájuk tartozó fonémákkal. Ezután az információ ugyanúgy a Wernicke-területre jut, mint halott szó értelmezésének esetén. Az olvasni tanulás gyakorlatilag ennek az asszociációs útnak a kiépítését jelenti. Olvasni tanuló gyerekeknél a látókéreg sokkal hangsúlyosabb szerepet tölt be az információfeldolgozásban, mint a folyékonyan olvasóknál. Folyékony olvasásnál megjelennek a túltanult szavak, amelyeket már a szóra ránézve fel tudunk dolgozni.

A Wernicke-területről a szavak asszociációs területekre juthatnak, itt például olyan alanyok funkcionális MRI-vizsgálatai láthatóak, akikkel erős érzelmi töltettel rendelkező szavakat olvastattak el:

2. Modern hipotézisek

A túltanult szavaknál már van értelme bevezetni a mentális lexikon kifejezését. A mentális lexikon egyszerűen megfogalmazva a szókincs. Ezek olyan szavak, amelyek írott, fonológiai és szemantikai alakjaik jól ismertek, adott esetben túltanultak is. Azoknál, akik több nyelvet is beszélnek, az eltérő nyelvekhez eltérő mentális lexikon tartozik. A modern hipotézisekben ugyanúgy megjelenik a grafémák, a fonémák, lexémák és szemantika kapcsolata, mint a klasszikus lokalizációs elméletben, azonban az értelmezési egységeket komplexebb módon kezelik, nem lokalizálják kifejezett kérgi területekre őket. Megkülönböztetik a nemszavakat az ismert (tehát a mentális lexikonban szereplő) szavaktól, mivel az ismert szavak feldolgozásában szerepet játszik a mentális lexikon, míg a nemszavaknál egyedül fonológiai elemzés tud lejátszódni. A mentális lexikon mindemellett nem lokalizálható, ami erős érv amellett, hogy a nyelvi működések sokkal komplexebb és kiterjedtebb rendszert vesznek igénybe, mint amilyennek a lokalizációs elmélet leírja.

A technológia fejlődésével egyre több funkcionális képalkotó módszer jelent meg a pszicho- és neurolingvisztika kisegítésére, ezek közül talán kiemelkedő jelentőséggel bír az ERP (= event-related potencial recording), ami az EEG-vizsgálat egy speciális vállfaja. Gyakorlatilag az agy adott ingerre (jelen esetünkben: írott szó felismerése) jelentkező potenciálváltozásait képes rögzíteni. Ezek térben nehezen, de időben jól lokalizálhatóak, milliszekundumban kifejezve nyomon követhetőek az olvasott szó értelmezésének általános komponensei. 

Ha sikerül kizárnunk a zajokat, a szavak felismerését ábrázoló ERP-görbénk jellegzetes lesz, az amplitúdó és az ingertől kezdődő milliszekundumban eltelt idő függvényében kijelölhetünk rajta jellegzetes pontokat, amelyek feltételezhetően a következőket jelentik:

N150: A korai elemzés ideje, az alany várhatóan 150 milliszekundumnál fogja észlelni, ha az írott szó strukturáját roncsoltuk.

N400: Az értelmi (szemantikai) elemzés ideje. Ha a szó értelme meglepő, az alanyunkban ez várhatóan ilyenkor fog tudatosulni.

P700: 700 milliszekundumnál késői elemzés vagy az újra-analizálás történik.

Itt például egy olyan kifejezéshez kapcsolódó ERP-t látunk, aminek szó szerinti és metaforikus értelme is lehet:

Na de hogyan kapcsolódik ez az írástechnikához?

Sok helyen.

Az, aki járatos az írástechnikában, valószínűleg találkozott már a pleonazmus fogalmával. Az Így neveld a regényedet blog ebben a bejegyzésben foglalkozott hosszan vele, szóval, ha író vagy, a linkre kattintva sokkal több példát fogsz találni, mint amennyivel én most foglalkozni fogok.

A blog a következőképpen határozza meg a pleonazmus fogalmát:

"A pleonazmus (szószaporítás) olyan stilisztikai hiba, melyet akkor követünk el, ha ugyanazt a fogalmat egymást követő, szinte ugyanazon szavakkal írjuk le.

A fölösleges szavakkal teletűzdelt mondatok elhomályosítják a jelentést, gyengítik a mondanivalót, és összezavarhatják az olvasókat."

Példa lehet pleonazmusra a tautológia (ugyanazon szó vagy szószerkezet felesleges ismételgetése; pl "suttogta halkan" vagy "kiáltotta hangosan"), a felesleges határozószók vagy a felesleges leírások alkalmazása. Ha eddig figyelmesen olvastál, valószínűleg már sejted, hogy az első két esetben mi lehet a bibi. Még, ha a szövegértelmezés modelljeiben nem is lehetünk teljesen biztosak (tulajdonképpen a klasszikus modellt a 19. század végén kezdték el pedzegetni, és azóta sem sikerült egyértelműen cáfolni), az világos, hogy egyféle asszociáció kiváltásához egy szó untig elég. A felesleges határozószavakkal; 1. vagy bizonytalanná tesszük az asszociációt, ami ahhoz fog vezetni, hogy az olvasónk eltévedjen 2. vagy pedig zavaró elemeket kreálunk, amik azonnal kidobják őt a szövegből.

Az Így neveld a regényedet blog ebben a bejegyzésben pedig azzal foglalkozik, hogy bizonyos költői alakzatok hogyan tehetik izgalmasabbá a prózádat. Ezekkel nyilván csínján kell bánni, de ha arra gondolunk, hogy az olvasott szöveg értelmezése gyakorlatilag fonémákon keresztül történik, az eufónia mibenléte például nagyon könnyen megérthető;

"Eufónia (jólhangzás): olyan szóalakzat, ami a szöveg kellemes hangzását, zeneiségét biztosítja, illetve hangulatfestő funkciója lehet. Ehhez hozzájárul a ritmus, a harmonikus hangkapcsolás, a hangok szimmetrikus, arányos elrendezése. Az odaillő szóalakok összeillesztése folytán gördülékeny lesz a szöveg. Kellemesebb lesz a hangzás a kemény mássalhangzók kerülésével, lágy hangokkal, hullámzó hanglejtéssel, hosszú magánhangzókkal és az 'l' hanggal.

A jó hangzás feltételei a magán- és mássalhangzók arányos elosztása, zöngés és zöngétlen hangok változatossága, a rövid és hosszú szavak, valamint a rövid és hosszú hangzók ritmikus váltakozása, az arányos mondatszerkezet."

Ez azért is áll közel a szívemhez, mert a zenei élmény a másik nagy vesszőparipám. Érdemes tudni, hogy a hangelemzés során ritmikai elemzés is történik, ami elsősorban kéreg alatti területekkel (kisagy) kapcsolható össze. A zenében a normális ritmus percenkénti frekvenciája megegyezik a mi fiziológiás szívfrekvenciánkkal (nagyjából 72 ütem per perc), ami ennél gyorsabb, azt fogjuk gyorsnak érezni, és ami ennél lassabb, azt lassabbnak. Az alsóbbrendű agyi strukturák (köztiagy) felelősek a vegetatív idegrendszer szabályozásáért, és mivel ezek mind a kisaggyal, mind az agykéreggel kapcsolatban állnak, minden lehetőség adott arra, hogy a teljes szervezet képes legyen ritmusra hangolódni (és ez meg is szokott történni, ha egy nyugodt darabot hallgatsz, lecsökkenhet a pulzusod). Emellett az ütem hirtelen változása képes idegrendszeri izgalmat kiváltani. 

A zöngés-zöngétlenség váltakozása a szöveg prozódiáját befolyásolhatja. Az, hogy mit értünk prozódia alatt, nyelvenként eltérő. Vannak nyelvek, mint például a kínai, ahol ugyanazon szótagok másféle kiejtése a befolyásolhatja az értelmüket, más nyelveknél vonatkozhat a szótagok kiejtésének hosszára, a hangsúlyokra, a szünetekre. Gyakorlatilag a prozódia a nyelv dallamát jelenti. Ritka, de sokat emlegetett betegség az idegen nyelv szindróma, az ebben szenvedő beteg akcentussal beszéli a saját anyanyelvét. Na, ez történik akkor, amikor a nyelvhasználatból eltűnik a prozódia.

Tehát, mivel a szövegek elemzése hangalapú, akár egy próza olvasása is kiválthat zenehallgatáshoz hasonló élményt. A tudomány világában nem lehet kijelenteni, hogy "ez és az ezért történik", hanem csak hipotézisek vannak, de az egyik egyetemi tanárom mondott egy jó hipotézist arról, hogy miért élvezhetjük a zenét, és szerintem nagyon kívánkozik ide. Szóval, szerinte a korábbi tapasztalataink alapján kialakítunk magunkban egy elvárást a ritmussal, a dallam folytatásával, a darab egészével szemben, és a beteljesülés élményét az fogja előidézni, amikor a kapott élmény rájátszik az elvárásainkra, de különbözik is tőle. Talán ez így elsőre ködös, de nagyon izgalmasnak tartom ebben a gondolatban, hogy lényegében az elvárásaink határozzák meg az élmény egészét, illetve, hogy olyan szinteken is vannak elvárásaink, amik az elemzésnek annyira apró elemei, hogy nem is tudatosulnak bennünk.

Legvégül pedig az írástechnikai tanácsok veterán nagyvadát említeném meg, ami annyira evidens, hogy még középiskolai fogalmazásoknál is mindenki találkozik vele. Ez a szóismétlés kerülése lesz. Miért kerüljük a szóismétlést? És miért vezet sokszor még ennél is nagyobb problémához az, amikor valaki szándékosan kerülni próbálja őket?

Előrebocsátom, hogy ez a házi elméletem lesz, szóval lehet, hogy az elejétől a végéig sületlenség az egész. Akkor született meg a fejemben, amikor még márciusban, a vírus előtt egy neurolingvisztikai kutatásról olvastam, amiben a priming hatását vizsgálták a kísérletükben. A priming (vagy magyarul előfeszítés) pszichológiában használatos kifejezés, egy olyan inger alkalmazását jelenti, ami elő fogja készíteni az alanyt a következő inger feldolgozására. Például, hogy ha egyszer elolvasol egy szót, utána másodjára már gyorsabban olvasod el újra, illetve léteznek ennek cizelláltabb változatai is (például úgy is tudnak primingolni téged, hogy neked közben fel sem tűnik). Szóval, a kísérlet elemzésénél találkoztam először a "kakukktojás effektus" kifejezéssel, ami a saját szavaimmal elmondva nagyjából annyit jelent, hogy ha valamit túl sokat primingolnak, akkor annak már ellentétes hatása lesz, a következő inger ki fog ugrani, zavaróvá fog válni.

El tudom képzelni, hogy hasonlóképpen ugorhat ki egy szó akkor, ha három soron belül ötödjére kell elolvasnod, hiába ragad magával a szöveg, és hiába nem akartál odafigyelni rá, hiszen itt még a szöveg korábbi részei a munkamemóriádban kell, hogy legyenek, szóval a két inger alapvetően közel van egymáshoz.

És, hogy mi a helyzet azzal, amikor valaki szándékoltan más szavak használatával próbálja elkerülni a szóismétlést?

Én ezt a túltanult szavak jelenségével tudnám megmagyarázni. Szerintem prózában az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy ne zavarjuk meg az olvasót olvasás közben, vagyis nem szeretnénk, hogy szavak, mondatrészek kiugorjanak. Ezt egyrészt tutibiztos, hogy következetességgel lehet elérni (az Így neveld a regényedet blogon találsz cikket az ólomüveg és az ablaküveg stílusokról, szerintem ezekben minden benne van arról, hogy meddig problémás, és mikortól saját stílus, ha díszesen fogalmazol, és hogy miért lehet érdemesebb az egyszerűségre menni). Ha a szövegvilágodban egyes szavak organikusan működnek, valószínűleg akkor sem fognak problémát jelenteni, ha az olvasódnak nem képzik aktív szókincsét, mivel kontextusban fogja olvasni őket, és a szemantikai elemzéshez is a mentális lexikonjának abban az eldugott zugában fogja keresni, amit a szöveged megkíván. 

Ha viszont a lehető legáltalánosabb helyzetet vesszük elő, ki merem jelenteni, hogy érdemes minél egyszerűbb fogalmazásra törekedni. Az egyszerű fogalmak egy fluens olvasónak túltanultak lesznek, ezek pedig gyorssá és kellemes élménnyé teszik majd az olvasást. A befogadónk képes lesz azokra a szavakra vagy mondatbeli struktúrákra koncentrálni, amik valóban lényegesek, érdekesek. Ez az esetek többségében nem okoz külön gondolkodást az írónak. A baj akkor történik, amikor a szóismétlést az író nem a mondat átfogalmazásával próbálja elkerülni, hanem valami olyasmivel, hogy a megszokott szó helyett valami teljesen szokatlant ír be. Így lesz "leült a kanapéra" helyett "leült az ülőalkalmatosságra", és az olvasó, aki eddig a túltanult szavakon átugrálva könnyen haladt az olvasással, megáll, és összeráncolja a homlokát. 

Ez még a szóismétlésnél is rosszabb, mert tutira fel fog tűnni mindenkinek, és pont az ellenkezőjét éred el vele, mint amit akartál. Ha még emlékszel, az ERP-nél írtam róla, hogy van a szemantikai elemzésnek egy kritikus pontja, ahol már többször rögzítették a kísérleti alanyok meglepődését a furcsa szavakon, szóval ez egy abszolút létező probléma. Ha adhatok tanácsot tapasztalatból, engem, ha zavar a szóismétlés a mondatomban, inkább újrafogalmazom. Lehet, hogy a tudatosság nem hoz teljesen új paradigmát az életedbe, de néha jó tudni, hogy a magyartanárok és a szerkesztők sem a semmibe beszélnek.

Ha minden jól megy, legközelebb a percepcióról fogok írni, és aztán szeretnék egy bejegyzést a mondatokról is.

Köszönöm, hogy végigolvastad! 

Ezeket nem én találtam ki, a következő forrásaim voltak:

• John C. L. Ingram: Neurolinguistics, An Introduction to Spoken Language Processing and its Disorders
• Így neveld a regényedet blog
• brainstuff.org 
• https://www.researchgate.net/figure/Experiment-1-minimal-context-Grand-average-ERP-waveforms-for-metaphor-and-literal_fig1_301792966
• https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1002/hbm.20553
• dr. Habil Vas Bence, Zenepszichológia tankönyv, PTE Művészeti kar

PS: Csak egy egyetemista vagyok, és annak sem a legokosabb. Ha úgy gondolod, hogy valamiben félreérthetően/pontatlanul fogalmaztam, megköszönöm, ha jelzed!

The images above were only used for demonstratic purposes. I don't own their copyrights and didn't gain financial profit by using them.

A [bekezdés] és én

Szóval most, hogy elindult az idei [bekezdés], és nekem már elfogytak a vizsgáim, nem csinálhatnék aktuálisabb dolgot ennek a bejegyzésnek a megírásánál. Aki kiadós meg könyvipari kulisszatitkokat vár, tutira csalódni fog, de lehet, hogy valakinek érdekes lehet, hogy hogyan éltem meg a tavalyit. Mondjuk, ha idén ő is indulni szeretne.

A sztori ott kezdődik, hogy Anitával beszélgettünk, egy nagyon kedves barátnőmmel, akivel úgy ismertük meg egymást, hogy valamikor régen összevesztünk egy facebookos írós csoportban. Azóta már sok víz lefolyt a Dunán, és most már legfeljebb vállvetve vitatkozunk másokkal, de ez egy jó sztori, néha felemlegetjük. Ő és Betti (egy másik nagyon kedves barátnőm) biztattak az indulásra, és nem is lehetnék hálásabb nekik.

Érdekesség, hogy eredetileg nem a Lányregénnyel terveztem indulni, hanem az utána következő kéziratommal, aminek akkor a háromnegyedénél tartottam. A Lányregény első változatának útja a neten életem egyik legklasszabb élménye volt, nagyon sok visszajelzést kaptam rá, de utána úgy álltam hozzá, hogy vége van, mostantól csak a régi szép idők kapcsán fogok merengeni róla. Igazából nem is hiszem, hogy eszembe jutott volna beküldeni, ha Anita nem dobja fel az ötletet. Történt ugyanis, hogy annak idején megkértem minden írós barátomat, hogy ne olvassák el azt, amit az internetre kiteszek, és ennek az lett a vége, hogy majdnem kivétel nélkül mindenki elolvasta.

Fontos, de ritkán felemlegetett szegmense az amatőr írásnak, hogy az internetre és a kiadásra szánt regényeknek máshogyan kell felépülniük (mivel hat évet foglalkoztam azzal, hogy kifejezetten az internetre publikáljak, lehet, hogy erről majd írok is valamikor valamit, mert ez az egyetlen olyan írástechnikai terület, amiben relevánsnak érzem a véleményemet). Anita nagyjából februárban mondta, hogy pályázhatnék a Lányregénnyel is, én pedig onnantól kezdve sokat sakkoztam fejben, hogy mi mindent lehetne átstrukturálni. Ez a folyamat egyébként a mai napig tart, nem is tudom, hogy merjek-e beszélni róla, mert előre rettegek, hogy elkezd majd terjedni, hogy valami átírt blogregény a könyvem, aminek mondjuk nem kéne pejoratívnak lennie, de még csak nem is lenne igaz. A végére úgy éreztem, hogy lett egy ütőképes koncepcióm, és ekkor mertem igazán belevágni. 

Nagyjából április-május derekán ejtettem meg az első nagy változtatásokat a kéziratomon, de a szöveg nagyrészét csak vizsgaidőszak után, június utolsó két hetében tudtam átnézni. Irtó nehéz dolgom volt, mert (nagyon ciki lesz, de be kell vallanom) a szöveget netes olvasásra tördeltem, és a program, amit Word helyett használtam, nagyon megnehezítette a formázást, így ezeket beküldés előtt nem tudtam átjavítani. Némelyik párbeszédnél átlökte a tabulátort, és az oldal közepén kezdődtek a sorok, és hiába húztam vissza, a mentés után még rosszabb lett. Ráadásul néha a teljes program elszállt, és odaveszett a munkám. Azóta már visszaszereztem a diáklicenszemet, és újra rendes Wordöt használok, de akkor nehéz idők jártak. Gyakorlatilag két héten keresztül minden nap reggeltől estig a szövegemet javítottam, így jutottam el június harmincadikán reggel hétkor az utolsó szóig. Itt pedig Franciskát illeti köszönet, aki még beküldés előtt szólt, hogy a formai követelményekben 1,5-ös sorkizárás szerepel, amit nem állítottam be. Kiderült, hogy a kéziratom sokkal hosszabb annál, mint hittem. De akkor már nem érdekelt, és beküldtem.

A szinopszisomat egy héttel beküldés előtt kezdtem el írni, és minden pályázónak javaslom, hogy szánjon rá időt, ne az utolsó pillanatban csapja össze. Két és fél oldal lett, és három részletben írtam meg, nem voltam vele maximálisan elégedett, de amúgy szinopszissal soha nem lehet maximálisan elégedettnek lenni (legalábbis még soha nem találkoztam senkivel, aki az lett volna), mindig azt fogod érezni, hogy fontos dolgok maradtak ki. Emellett én hiszek benne, hogy ha jó a történeted, akkor az magáért fog beszélni. Én a saját szinopszisomat úgy építettem fel, hogy; 1. először két mondatban összefoglaltam, hogy mi a történetem felütése 2. írtam a regény felépítéséről, és hogy milyen olvasói közönségnek szánom 3. a történetem hat kisebb részre tagolódik, tehát pár mondatban összefoglaltam mindegyik rész fő cselekményét, ez lett a szinopszisom leghangsúlyosabb eleme. De ha nevezel, fontos tudnod, hogy ennél egyszerűbb szinopszist is simán elfogadnak, a lényeg, hogy ne legyen hosszú, és hogy tartalmazza a lényegi információkat a történetedről. Ha még nem találkoztál vele, érdemes elolvasni ezt a cikket, ebben minden elvárás világosan szerepel, és ennél nem is érdemes jobban túlgondolni a dolgot.

Kérnek egy bemutatkozást is, ennek fogalmam sincs, hogy mekkora szerepe van a döntéshozatalban, de szerintem nem árthat, ha szimpatikusnak tűnsz, és mondjuk nem egy kilométeres ömlengést küldesz be magadról. Elképzelhető, hogy a zsűrinek ez lesz a legeslegelső benyomása rólad, úgyhogy biztos ami biztos, a helyesírásra és a fogalmazásra is figyelj oda. De nem tudom, én egy éberen töltött éjszaka után írtam a sajátomat, már nem is igazán emlékszem, hogy mi volt benne.

Szóval, amikor már mindennel megvoltam, rányomtam a "küldés" gombra, egyszerre éreztem felszabadultnak magamat, és kezdtem el rettenetesen szorongani. Először azt hittem, hogy azonnal diszkvalifikálni fogják a szövegemet, mert hátha nem csak az 1,5-ös sorkizárást rontottam el, hanem valami mást is, és a beküldést megerősítő e-mail előnézetét a telefonos Gmail alkalmazásom valamiért úgy tördelte, hogy az első szó, amit megláttam, az volt, hogy "kizártuk". Már majdnem elsírtam magamat, amikor meg mertem nyitni a teljes levelet, amiben ez szerepelt; "A megadott e-mail címen keresztül 72 órán belül értesítünk, ha a pályázatod formai hiba miatt kizártuk". Szóval, visszaszívtam a könnyeimet, és hetvenkét órán át szorongtam. Végül nem kaptam értesítést.

Korábban már indultam novellás pályázatokon, és ott is előfordult, hogy megtámadott az izgulhatnék, de hamar rájöttem, hogy a regénypályázat ennél sokkal kegyetlenebb műfaj. Novellákon legfeljebb csak pár napot dolgoztam, és ha szép helyezést értem el velük, örültem, ha pedig nem lett belőlük semmi, vállat tudtam vonni, és haladni tovább. Regényt írni más, azon majdnem mindenki éveket dolgozik, és a tét is sokkal nagyobb, hiszen egyből saját köteted lehet. Nem akarom azt mondani, hogy univerzális az élményem, mert úgyis mindenki máshogyan van behuzalozva, de engem kifacsart az a pár hónap, amíg semmit se lehetett tudni.

Ez, a 2019-es [bekezdés] volt az első regénypályázatom, és amikor elhatároztam az indulást, azt hittem, hogy nem is veszem komolyan. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy úgysincs semmi esélyem, és hogy ha szeptember elsején nem leszek rajta a shortlisten, akkor majd beküldöm Aranymosásra, és ha nem nyerek azon sem, akkor se fog semmi rossz történni, mert úgyis huszonegy éves vagyok, és beküldhetem más kiadóknak, meg nem fogok abba se belepusztulni, ha nem jelenik meg könyvem. Régebben, amikor kérdezték, hogy mit tervezek az írással és mennyire veszem komolyan, mindig ingadoztam, mert az álmodozásaimban masszívan szerepelt, hogy kiadnak és majd híres író leszek, de sosem tudtam eldönteni, hogy ez komoly cél volt, vagy csak örömteli fantázia. Amikor már jó ideje voltak olvasóim az interneten, kezdtem afelé tendálni, hogy örökké azokon a platformokon képzeljem el magamat, mert szerettem csinálni, amit csináltam, és nem éreztem szükségét annak, hogy kint legyek a Libriben, meg hogy a "szakma" is validáljon. 

Valójában az is szerepet játszott ebben az ingadozásomban, mindig féltem, hogy ki fog derülni, hogy nem vagyok elég tehetséges, és szerintem ez az, ami igazán fájdalmassá teszi a pályázatozást. 

Nem viccelek, szeptember elsején se enni, se inni nem tudtam, és majdnem egész nap előttem volt a telefonom. Mindig voltak problémáim a szorongással, de még magamat is megleptem vele, hogy mennyire megviselt ez a nap. Este kilenc körül valószínűvé vált, hogy nem fog kikerülni a shortlist, és nemsokára a kiadó oldalán is megjelent a hír, hogy a zsűri még olvas, és csúszni fognak a kihirdetéssel.

Ha valaki nem ismerné a pályázatot, a [bekezdés]-nek két fordulója van. Az első fordulóban beküldöd a kéziratodat, a szinopszist és kitöltöd a jelentkezési lapot, aztán vársz. A zsűri elolvassa a szinopszist és a kéziratod első ötven oldalát, aztán valahogyan szavaz, igennel vagy nemmel. A négy zsűritagtól három igen szavazatra van szükséged ahhoz, hogy felkerülj a shortlistre, szóval olyan, mint az X-faktor. Ennek a shortlistnek a kiderülését ígérték eredetileg szeptember elsejére.

Én akkor már kezdtem elengedni a dolgot. Úgy voltam vele, hogy a regényem amúgy is hosszú, és hányadék módon hagytam a formázást is, és ki tudja, hogy ha az ember eltekint ezektől, akkor jó-e, amit írtam. Mindenki más, akiről tudtam, hogy indul, veterán pályázatozónak tűnt, sokkal szebbek voltak a szövegeik, sokkal többet tudtak, sokkal összeszedettebbnek éreztem őket saját magamnál. 

Aztán szeptember kilencedikén, reggel fél tíz körül, amikor a vonatom éppen befutóban volt a szegedi pályaudvarra, elővettem a telefonomat, hogy megírjak egy messengeres üzenetet, és észrevettem, hogy e-mailem érkezett. Felkerültem a [bekezdés]-pályázat shortlistjére. A bőröndömnek nem működött rendesen a kereke, és ahogy próbáltam féloldalasan húzni magammal, majdnem sírtam, nagyon hülyén nézhettem ki. Aztán, nagyjából az első villamosmegálló magasságában megtalált az érzés, hogy mit fogok csinálni, ha tényleg kiadják majd a regényemet. Milyen lesz, ha ezek után mégsem adják ki?

Nem sokkal később megjelent az összefoglalás is a pályázat első fordulójáról. 104 pályázat érkezett, és hatan kerültünk fel a shortlistre. A leghosszabb kézirat majdnem másfélmillió leütés hosszú volt. Ha a szóközöket is számolták, ez az enyém lehetett. Shortlistesnek lenni már más, mint az első fordulóban pályázni, könnyebb is, meg nehezebb is. Egyrészt, mert a shortlistet fel lehet fogni önmagában győzelemként, másrészt pedig akkor is el fogsz játszani a regényed megjelenésének a gondolatával, ha minden erőddel ellen próbálsz állni. Sőt, főleg akkor fogsz nagyon sokat gondolni rá.

Ez a [bekezdés] második fordulója. A zsűri a shortlistre került szövegeket az elejétől a végéig el fogja olvasni, és aztán megbeszélik, hogy melyik kéziratokat javasolják a kiadóvezetőknek. Úgy volt, hogy december első felében fog végeredmény születni, és három és fél hónap alatt nem volt olyan nap, hogy ne nyitottam volna meg a dokumentumot, amit beküldtem, és hogy ne gondoltam volna a pályázatra, és majdnem napi szinten néztem meg a shortlistre kerültek listáját. Közben egy nagyon fontos szigorlatomra is készültem, sokszor esténként csak a puszta idegességtől bőgtem, de mániákusnak kell lenni, és esélyt adni annak is, hogy sérülj, ez szerintem együtt jár az utakkal, amiket választottam.

Novemberben és decemberben állandó társam volt a gyomorgörcs a szigorlat és a pályázat miatt is, azon gondolkoztam, hogy basszus, senki nem szólt róla, hogy ez tényleg ennyire nehéz lesz, aztán december tizenhatodikán este volt egy olyan érzésem, hogy holnap ki fog derülni a végeredmény, és gondolatban leszóltam magamat, hogy ha holnap tényleg kiderül a végeredmény, akkor utólag ezt majd biztosan valami csodaként fogom narrativizálni magamban.

December tizenhetedikén tényleg kiderült a végeredmény, és először nem is magát a linket láttam (pedig minden órában megnyitottam a facebookot csak ezért), hanem, hogy a kedvenc írós csoportomban gratuláltak érte. A tanulás meg az izgulás miatt annyira beszűkült voltam, hogy fel sem fogtam igazán, felöltöztem, és elsétáltam a plázába karácsonyi ajándékokat venni, közben olyan voltam, mint egy zombi, vagy mintha nem is én lettem volna én, és napokig tompák voltak a gondolataim. Nem azért, mert nem örültem, hanem mert ez egy olyan sokk, amit fel kell dolgoznod. Ezt sem mondta el nekem senki, amikor neveztem a pályázatra.

Amikor először mondtam el embereknek, hogy meg fog jelenni a regényem, furdalt a lelkiismeretem, olyan volt, mintha hazudtam volna. Sokáig próbálgattam a frázist, hogy kísérletezzek vele, hogy mikor tudom majd őszinte felszabadultsággal mondani. Hónapok kellettek hozzá, hogy a sokk feloldódjon, de ezek jó hónapok voltak. Kikértem a zsűri véleményét, és elkezdtem újradolgozni a szövegemet. Imádok javítani, öröm látni, hogy mennyivel jobb lesz tőle, amit írtam. Elkezdtem felépíteni az írói facebook oldalamat és az instagramos profilomat, és tök jólesett, hogy voltak emberek, akik írtak nekem; régi olvasók az internetről meg új érdeklődők, akik látták, hogy "valami író vagyok". Közben a kiadóval is elkezdtük a munkát. Nem tudom, hogy a színfalak mögül ez mennyire látszik, de szerintem a Twisternél példás energiát fektetnek abba, hogy fel tudjuk építeni magunkat íróként. Rengeteg jótanácsot kapunk, és sokat számít nekik a személyes írói víziónk. 

Így legvégül pedig szeretnék leírni pár dolgot, amit ritkán mondunk el a regénypályázatokról, pedig szerintem fontosak (természetesen ez saját tapasztalaton alapszik, meg azokon a dolgokon, amiket másoktól hallok, szóval nem szentírás, tudjátok jól):

• Nem lehet fájdalom nélkül keresztülesni rajtuk, és ezen nem változtat a végeredmény. A jó hír, hogy ezt a fájdalmat lehet kezelni, és lehet építkezni belőle.
• Azok, akiknek még nincs tapasztalatuk regénypályázattal, még akkor sem fogják megérteni az érzéseidet, ha ők maguk is írók, de ez nem az ő hibájuk. Cserébe a pályázatos veteránok általában szívesen meghallgatnak, és segítenek neked.
• Ha éppen pocsékul vagy lelkileg, szerintem érdemes kétszer is átgondolni a nevezést.
• Biztos vagyok benne, hogy rengeteg szerencsére is szükség van.
• A zsűritagok is emberek. Azok alapján, amit az értékeléseikből leszűrtem, akkor is azt tartották szem előtt, hogy mit lehetne kihozni a kéziratomból, amikor a gyengeségeiről beszéltek. Ha felkerülsz a shortlistre, lehetőséged lesz elkérni a véleményüket, ezt szerintem mindenképpen érdemes megtenni. Három vagy négy különböző személytől fogsz visszajelzést kapni, ezért azt is jól fel tudod majd mérni, hogy mik azok, amikben mindenki egyetértett, és miben voltak véleménykülönbségek. Lehet, hogy nem lesz könnyű elolvasni, de ha szeretnél a Twisternél megjelenni, és esetleg kiesik a kéziratod, jó fókuszokat ad az átjavításhoz, és sokkal jobbak lesznek az esélyeid jövőre.
• Át fog értékelődni a szemedben a kiadás. Rá fogsz jönni, hogy akarod, aztán arra is, hogy mennyire nyomasztó dolog, hogy ha sikerül, nem leszel többet az amatőrség biztonságában. Az én kéziratom még messze van a megjelenéstől, de máris annyiféle lehetőséget gondoltam végig, hogy mit írnának nekem személyeskedve egy kritikában, hogy őszintén kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e majd meglepni, ha kint lesz a regény.
• Nem hiszek abban, hogy mindenkinek érdemes minden pályázaton elindulnia, főleg, ha valaki olyan, mint én, és fizikailag is megviseli a görcsölés. Nézd meg, hogy illesz-e a kiadó profiljába, és mérlegeld, hogy szeretnél-e együtt dolgozni velük. Én személy szerint nagyon szeretem, amit a [bekezdés] képvisel, és hasonlóak a vízióim arról, hogy mit kéne behozni a magyar zsánerpiacra, mint amit a Twister Media is megvalósít. 
• Az Ég szerelmére, beküldés előtt ellenőrizd, hogy beállítottad-e az 1,5-ös sorkizárást!

Ha szeretnél indulni a [bekezdés]-en, itt tudsz jelentkezni. Idén az első három évhez képest változott a menetrend; július 31-ig, tehát két hónapon keresztül várják a kéziratokat, és decemberben fogják kihirdetni a shortlistet. Mivel száznál is több kézirat szokott beérkezni, ez mind a zsűri, mind a nevezők részéről humánusabb, kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni idén.

Mamipornók, lányregények

Szóval, amikor évekig foglalkozol egy Lányregény című írással, elkezd ráállni a szemed a szóra. Antilányregény, hirdeti az első könyv borítója, amit meglátok a Libriben, "Ez nem lányregény" – büszkélkedik egy magánkiadott regény reklámszövege, amit az arcomba tol a facebook algoritmusa. Nem akarom azt hazudni, hogy amikor kitaláltam ezt a címet, nem szándékosan próbáltam rájátszani a szó pejoratív értelmére, mert természetesen de; baromira ezért lett Lányregény a Lányregényből. De miután túllendülsz a vicces érzésen, hogy olyan, mintha néha az egész világ a te szeretett szavadat visszhangozná, eljön az a pillanat, amikor magadba szállsz, és elkezdesz komolyan is belegondolni; miért utálja a világ ilyen vehemensen a "lányregény" kifejezést? 

A lányregények egyébként a serdülőkorú lányoknak íródott ifjúsági regények, többnyire romantikusak, a felnőtté válás témaköreit boncolgatják. Valamiért elterjedt tévhit, hogy a fiatal lányok, akik életükben talán először látják komolyan vérezni magukat, érzelmi hullámokkal és testkép-problémákkal küzdenek, gyengék. Ebben a történetben mondjuk eléggé azt hiszem, hogy másodhegedűsök (hogy tulajdonképpen mennyire, arra még vissza fogok térni). Az igazi ludas a romantika.

Abban a furcsa kettősségben élünk, hogy a romantika egyszerre a legnépszerűbb és a leggyűlöltebb zsáner. Ha nem hallottam legalább ezer olvasó embert kijelenteni, hogy "őt a nyállal békén lehet hagyni", akkor nem hallottam egyet sem. 

Na de miért utáljuk ennyire a romantikát?

Sokan valami olyasmit mondanának, hogy a romantika azért idegesítő, mert nyilvánvaló, szánalmas vágybeteljesítő fikció. Szerencsére blogposztot írni olyan, mint zuhanyzás közben megnyerni a vitákat a fejedben; biztos vagyok benne, hogy ha valaki valóban itt állna a székem mellett, és elmondaná a saját érveit, azok borzasztóan legitimek lennének, ahogyan abban is hiszek, hogy nem muszáj megindokolnod, hogy miért utálsz valamit zsigerileg. Elméleti síkon viszont már azért is izgatnak a dolog miértjei, mert azt hiszem, a történetmesélés alapvetően a vágybeteljesítésről szól. Még akkor is, ha a legtöményebb nyomorúságot olvasod a világon, csak abban az esetben például a félelmetes élménnyel való megküzdés jelenti a vágy beteljesülését, vagy bármi más, ha például titokban szadista vagy. Akármit is olvasunk, valamire mindenképpen szükségünk van, ami megragad minket a történetben. Ez nem csak a romantikus regényeknél van így.

Mamipornó

A "lányregény" nagytestvére a "mamipornó". A mamipornó a felnőtt nőknek szóló erotikus írások nem hivatalos gyűjtőneve, főleg, ha rosszak. A párhuzam a két fogalom között eléggé kézre esik; 1. mindkét szó kijelöli, hogy a történet női közönségnek szól 2. valószínűsíti, hogy a regény párkapcsolatot vagy szexuális kapcsolatot fog tematizálni 3. sok esetben pejoratív értelemben használják.

Szerintem az egész világon kevés irodalmi (/média-) termék váltott ki nagyobb gyűlölethullámot, mint a Twilight és a Szürke ötven árnyalata, ez a két eposz pedig könnyen beilleszthető a lányregényes meg mamipornós címkék mögé. Én sem szerettem őket, és a felháborodás abból a szempontból teljesen jogos volt, hogy rengeteg olyan dolgot romanticizáltak/normalizáltak, amik egy valós kapcsolatban elfogadhatatlanok lennének. Mondjuk, ilyen erővel fel lehetne háborodni a gyilkolós akciófilmeken és majdnem minden létező pornófilmen is. Utóbbin egyre többen szoktak, de még így is összemérhetetlen azzal a katyvasszal, amit a "mamipornó" produkál. Valamiért a szexualitás férfiszemmel ábrázolása vagy dehumanizálása mindig kevesebb társadalmi indulatot vált ki, még akkor is, ha egészségtelen dolgokat normalizálnak. 

Ezek ellenére a magyarázatot sokkal összetettebbnek látom annál, mintha azt mondanám, hogy "ez szimpla nőellenesség". Számos női író és női szereplő osztatlan népszerűségnek örvend, és a jól megírt, erős érzelmi alapú romantikus történetekkel szemben ritkán emeli fel akárki is a hangját. Sokan kifejezetten azért érezték károsnak a Twilightot, mert ők maguk is nők, és degradálónak érzik azokat a sztereotípiákat, amiket a női főhős megtestesít (én pedig egyetértek velük).

Fenntartom a lehetőségét annak, hogy nem látok át mindent tökéletesen, de a jelenlegi általános gondolkozás egyik legnagyobb rákfenéjének azt tartom, hogy habár a nők gyakorlatilag egyenjogúak, a tradicionálisan nőies tulajdonságokat hajlamosak vagyunk gyengeségként kezelni, és ez a popkulturában is gyakran tetten érhető. A mai napig sokkal menőbb egy fiús lány a lányos fiúnál, és szimpatikusabb az érzelmileg eltávolodott, a problémáit "jó pasisan" értelmező főhős, mint valaki, aki túlérzelmes. Magának a fiatal lányoknak szóló irodalomnak is unalomig ismert sztereotípiája, hogy a főhősnő azzal fogja meg a fiú figyelmét, hogy "nem olyan lány, mint a többi". Nem sminkel, romantikus komédiák helyett horrofilmeket néz, profin tud verekedni, stb. Az empatikus, érzelmes szereplők általában mellékkarakterként vannak jelen, amíg a külsejükre igényes lányok gyakran antagonisták, a valódi konfliktust pedig nem is a főszereplők közti érzelmek alakulása adja, hanem hogy "ki fog nyerni", "ki a legértékesebb". A felnőtt nőknek íródott könyvekben pedig a férfi gyakran számos szexuális kapcsolaton van túl, és azért tetszik meg neki a főszereplő nő, mert ellenáll neki, nem fekszik le vele azonnal (hanem csak másodjára).

Az a helyzet, hogy sokan azért nézik le ezt a fajta irodalmat, mert gyakran olyan, mintha ez a fajta irodalom is lenézné az olvasóját. Az viszont, hogy hol kezdődik a lenézés és az egyszerű szórakozás határa, már sokkal nehezebb kérdés (és szerintem meg sem lehet válaszolni igazán). Ugyanis;

1. Nem csak a romantikus irodalomnak szól jelentős része arról, hogy a nemi sztereotípiákkal kapcsolatos fantáziáinkat éljük ki. A macsókultusz ugyanolyan káros tud lenni, mint azok a gondolatok, hogy a nőknek versenyezniük kéne, vagy hogy egy lány csak akkor lesz igazán értékes, ha fiús dolgokkal foglalkozik. Egy csomó fantasy-hőst fel tudnék sorolni, akik például szerintem sima vágybeteljesítő macsó fantáziák. A "nemi sztereotípiát" sokszor én magam is egyből csak nőkre vonatkoztatom, pedig nem kéne, én szívesebben látnék nagyobb diverzitást a férfi karakterek viselkedésében is, ha olvasok/nézek valamit.

2. Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudnám élesen meghúzni a határt, hogy meddig ártatlan szórakozás, és mikortól káros valami. Ami biztos, hogy ha ezerféle ugyanolyan karakter létezik, akkor sem lehet lesöpörni őket azzal, hogy unalmas és néha káros toposzok csupán, hiszen egyénileg lebontva a mintázatok eltűnnek, biztosan lesz ember, akire illeni fognak a karakter tulajdonságai, akinek a személyes narratívája az ilyesmivel eltűnne. Másrészt, jó pocsék lenne az irodalom, ha pont a vágyteljesítő funkcióját próbálnánk megtagadni tőle, márpedig egy rakás ember szívesen helyezkedne a saját neme ideáljának szerepébe, és ebben amúgy szerintem semmi ciki nincsen. Azért olvasol, hogy otthon legyél. Hogy kikapcsolódj. Valószínűleg az írók is azért választják ezeket a toposzokat, mert számukra is örömteli ezekről fantáziálni. Azt viszont nem sajnálnám, ha nagyobb lenne a tudatosság egyes szerzőkben. Sokan azt hiszik, hogy a tény, hogy egy szöveget gyakorlatilag bárhogyan lehet értelmezni, felmenti őket a felelősségvállalás alól, miközben nagyon gyakran egyértelmű a narratívából, hogy mi az, amivel az író valóban egyetért. És ez az olvasókra is hatással lesz.

És azt sem támogatom, hogy egy-két jellegzetes példa miatt egy teljes szerzői/fogyasztói réteget lenézzünk. Azt érzem, hogy mostanában túl nagy hiúsági kérdés lett abból, hogy ki mit olvas/néz. Mintha a cipőméretünk miatt kardoznánk.

Ami biztos, hogy egyszerű olvasóként is érdemes mindent átgondolni, amivel szembesülünk. A modern világban annyiféle történettel találkozunk, hogy a történetalkotási toposzok beivódtak a normáink közé, nem véletlen, hogy a karakteralkotási toposzt és a sztereotipiákat könnyen mertem rokonértelmű kifejezésekként használni. Kicsit a csirke meg a tojás témájánál vagyunk, de szerintem, ha valami annyira népszerűvé válik, hogy toposz lesz belőle, az azért történik meg, mert a legtöbb ember vágyait, elképzeléseit valamilyen szinten tükrözi. Rengeteg dolog van, amiről deklaráltan soha nem beszéltem volna, ha nincs kapcsolata valamilyen történettel. Sőt, én azért imádok történetekről beszélni, mert az elemzés a szegény ember társadalomtudománya. Anélkül lehet bizonyos általános gondolatokról, tendenciákról beszélni, hogy birtokában lennénk számadatoknak, vagy elmélyült kutatói lennénk a témának. Ez persze magában hordozza a lehetőséget is, hogy néhanapján hülyeséget mondjunk, de őszintén; nem jobb így, mintha soha nem lenne szó semmiről?

Egyébként, visszatérve arra, hogy szerintem miért ilyen rossz a sajtója a romantikus irodalomnak, még egy pár zárógondolat;

1. A romantika zsánerműfaj, vagyis nem próbál meg deklaráltan intelligens lenni. Ezt mostanában már önmagában divat lett lenézni, pedig vitatott, hogy hogyan és mennyire érdemes elkülöníteni a zsánert a szépirodalomtól. Egyszer lehet, hogy írok majd róla én is, de egyrészt nem vagyok szakember, másrészt egy csomó rantet lehet róla találni magyarul is az interneten, amikben minden gondolatom benne van.

2. A legtöbb ember rendelkezik valamilyen viszonnyal a párkapcsolatokhoz, miközben elég kevesen öltek sárkányt vagy háborúztak űrlényekkel. Amikor valami ilyen elemi dolog az életedben, sokkal könnyebben fogsz kifogásolnivalót találni a megjelenítésében, vagy érzed majd úgy, hogy manipulálni akar az adott műfaj, főleg, ha tök egyértelműen teletömik hazugságokkal. Ha valamilyen fura fordulat folytán a szülő-gyerek kapcsolatok önálló szórakoztató zsánerré fejlődnének a maguk toposzrendszerével, amiben a szülők tökéletes, tündéri lények, könnyen lehet, hogy ugyanilyen elemi harag kísérné azt is (miközben sokan lehet, hogy imádnák, már ha egy furán freudi alternatív univerzumban élnénk, ahol a szüleinkkel kapcsolatos gondolataink és a szexuális gondolataink ugyanolyan erősségűek lennének).

A Lányregényt amúgy azért neveztem el Lányregénynek, mert legelőször egy paródiát akartam írni, amiben majd jól megmutatom azoknak a béna romantikus regényeknek, hogy mennyire okos vagyok, és hogy milyen jól átlátok mindent. Aztán rájöttem, hogy a paródia nem nekem való. Arra is rájöttem, hogy szeretem a kamasz karaktereket, és hogy szeretek a romantikus regények toposzaival foglalkozni. Szóval, ez nem egy paródia lesz, hanem egy biccentés a részemről a műfaj irányába. És büszkén vállalom a címet. Lehet, pár év múlva írok egy Mamipornó című regényt is, ötletem sincs még, hogy mit hoz majd a jövő.

Ez a poszt egy véleményposzt, szóval előfordulhat, hogy nem értesz egyet azzal, amit leírtam. Nagyon örülök neki, ha valaki tágítja a látóteremet, de légyszi, mindent csak kulturáltan!

Tuti tippek novellapályázatokhoz

Most egy olyan témáról fogok tippeket összeszedni, amihez egyáltalán nem értek, de hát mi a bloggerkedés szépsége, ha nem ez? Cserébe csomó időt töltök együtt amatőr írókkal, és gyakran tapasztalom, hogy sokan kifejezetten jól írnak, mégsem érnek el sikereket pályázatokon. Ha te is ilyen embernek érzed magadat, szeretném leszögezni, hogy ez nem feltétlenül a képességeidet minősíti. Mint minden versenyben, novellapályázatoknál sem árt, ha egy kicsit taktikázol.

1. Dobd ki az első ötletedet!

Kamaszkoromban rendszeresen indultam kisebb-nagyobb novellás pályázatokon, és azt hittem, hogy azért sikerültek jól, mert biztos annyira tehetséges író vagyok. Visszaolvastam párat, és sajnos ez tutira nem lehet a teljes igazság, némelyik arcpirító módon pocsék volt. Mi lehet akkor a titok? Az volt a módszerem, hogy mindig a második ötletemnek kezdek neki, ami a pályázati kiírásról eszembe jut. Minél nagyobb a pályázat, annál borítékolhatóbb, hogy rengeteg írás fog egy kaptafára készülni. Amikor a zsűrinek több történetet kell egyhuzamban elolvasnia, néha kiváló írások is elsikkadhatnak a szemük előtt, ha az ötödik hasonlót olvassák. Azt vettem észre magamon, hogy a második ötleteim mindig egyedibbek, mindig jobban kiugranak a mezőnyből.

2. Ne te legyél a királylány!

Megvannak a farsangok gyerekkorodból, amikor majdnem megpusztultál, hogy királylánynak öltözhess, napokat álmodoztál róla, hogy te leszel a legeslegszebb, aztán elmentél a farsangra, és a fél ovis csoportod annak volt öltözve? A pályázatokra mindig sokan szeretnének gyönyörű, megható történetet írni, ezért, ha nem csinálod nagyon-nagyon jól, el tudom képzelni, hogy azért nem sikerülnek a reményeid szerint, mert a sok drámai történet között kevésbé érvényesül az érzelmi ív, amit te is és a próbaolvasóid is hibátlannak éreztek. Valahányszor a legszebbnek öltözve akartam elindulni az ovis farsangra, sosem markoltam fel díjat.

3. Ismerd a zsűrit!

Néha már a pályázati kiírás megfogalmazásából is predesztinálható, hogy milyen lesz a zsűri ízlése. Ha nagyon nyerni akarsz, szerintem nem ciki utánaolvasni, hogy kik a zsűritagok és milyenfajta szövegeket kedvelnek.

4. Maradj önmagad!

Gyakran tapasztalom magamon, hogy amikor névtelen novellapályázatra írok, hajlamos vagyok "akcentussal írni", mindig zsigerből másnak próbálom meg beállítani a stílusomat, mint amilyen valójában. Egyszer pont azért csúsztam ki egy antalógiából, mert csomó pátosz volt a szövegemben, annyira próbáltam elrejteni, hogy igazából úgy fogalmazok, mint egy tipikus pesti bunkó.

5. Sose felejtsd el, hogy ez csak egy pályázat! Ha nem nyersz, az sem a világvége.

Egy komolyabb pályázaton akár többszáz induló is előfordulhat, sokan mégis önérzeti kérdésnek fogják fel, hogy nyernek-e rajta vagy sem. Teljesen természetes, hogy a hónapokig elhúzódó zsűrizés alatt kialakulnak benned remények, de ne felejtsd el, hogy ezek mindig csak lehetőségek, és hogy egyáltalán nem biztos, hogy rossz író vagy, amikor nem téged választanak ki. A sikeres pályázatokat évente megismétlik, és tucatnyi más esélyed lesz arra, hogy megmérettethesd magadat. Ha a pályázatról kiesett novelládat jónak érezted, az eredményhirdetés után megpróbálhatod beküldeni folyóiratokba. Attól, mert egy bizonyos helyre nem került be, még nem fosztottak meg téged a publikálás lehetőségétől!

Mint ahogyan a bejegyzés elején is említettem, egyáltalán nem vagyok szakértő a témában, csupán a saját tapasztalataim alapján írok. Ha valamelyik ponttal vitatkoznál, nyugodtan fejtsd ki bővebben kommentben, illetve, ha hozzáfűznivalód van, azt is nagyon szívesen fogadom!

Olvasni menő? –Öt érv, hogy miért olvass, ha nem szoktál olvasni. És nem, egyik sem az lesz, hogy okosabb leszel tőle.

Pár hete kezdtem el az instagram profilomat, hogy a privát, személyes fiókom mellé legyen egy "komoly, üzleties" is, ahol majd a regényemmel kapcsolatos dolgokat oszthatom meg. A varázsmódszerem a hashtagelés. Minden posztomra igyekszem az összes lehetséges hashtaget ráaggatni, hátha így fog megtalálni valaki, akit érdekelhetek, vagy rosszabb esetben valami reklámbot, amelyik üresen szivecskézi és kommenteli a képeimet, majd örökre eltűnik az éterben. Régen, amikor a személyes profilom nyitott volt, valahogy mindig egy csomó szivecskét összegereblyéztem ezekkel, részben amiatt is kellett lekapcsolnom, mert túl sok random ember követett be, és mindig eggyel több "hello beutiful" kezdetű üzenet fogadott reggel vadidegenektől, mint amennyire kíváncsi lettem volna. Persze, mivel a profilom elsősorban írós/könyves témákra koncentrálódik, sajnos csak moderáltan fér el egy-egy #outfitoftheday vagy #mik_kozosség, az új hashtageim többnyire könyves hashtagek, mostanában vadászom a rövid mottókra, amikkel megtalálhatom a könyves közösségek embereit.

Az egyik új kedvenc hashtagem az #olvasnimenő lett. Használt, de nem túlhasznált, menő, pörgős, fiatalos. Egy baj van vele. Egyáltalán nem hiszek benne.

Hogy elmagyarázzam, hogy mire gondolok, elmesélem az első találkozásomat a klasszikus zenével. Általános iskolában ének-tagozatos osztályba jártam, az egyik iskolán kívüli programunk a MÜPA gyerekhangversenyeinek látogatása volt, apukám és a húgom is megvették a bérletet, együtt mentünk az osztályommal meghallgatni Vivalditól a Négy évszakot. Fizikailag szenvedtem. Gyerekként órákon át egy helyben kellett ülnöm, és az egyetlen szórakozás az volt, hogy hallgassak. Hát, egyáltalán nem kötött le. Ráadásul néha megállt a zene, és egy bemondónő elmagyarázta, hogy mit hallottunk éppen. "Ez a hang egy folyó volt." "Ez pedig egy hegy." Baromira nem érdekeltek a folyók és a hegyek, meg az, hogy hogyan néznek ki hangokként. Aki viszont rendszeresen járt a hangversenyekre, dicséretet kapott, hogy milyen igényes dolgokkal foglalkozik a szabadidejében. Egy sokadik találkozásom a klasszikus zenével; huszonegy évesen Beethoven triókat hallgatok, egyáltalán nem hegyekre gondolok közben. A mellettem lévő sorban egy anyuka ül a gyerekével. Két óra hosszú a hangverseny, meg így magunk közt szólva nem is annyira jó. Egy felnőttnek is sok, a gyereknek szinte elviselhetetlen. Az az érzésem, hogy ha a gyerek jövő héten bemegy majd az iskolába, dicséretet fog kapni, hogy milyen igényes dolgokkal töltötte a szabadidejét.

#klasszikusthallgatnimenő

Mostanában nagyon gyakran hallom azt az érvet, hogy azért érdemes a szórakoztatás régi módjaihoz ragaszkodni, mert ezek intellektuális többletet jelentenek a filmekkel, sorozatokkal, videójátékokkal szemben. Ellenérvként általában az szokott elhangzani, hogy ez már régen nem igaz, elképesztően összetett filmek készülnek, videójátékokból is van olyan, amiket művészeti alkotásként is lehet értelmezni. Óriási tévedés az újfajta médiumokat a tucat szórakoztatás szintjére degradálni. Na de miért baj, ha valami szimplán csak szórakoztató? Miért ne csinálhatnánk azt a szabadidőnkben, amit akarunk? Miért érdekeljen minket, hogy #olvasnimenő? Bevallom, én is szívesebben posztolom instagramra azt, amikor könyvet olvasok, mint azt, amikor a Papás-Babás című, méltán népszerűtlen szitkom részeit keresgélem eredeti nyelven, mert kíváncsi vagyok, hogy hova fog kifutni a szerelmi háromszög. Ugyanígy szívesebben mutatom meg, ha néhanapján valami intellektuális filmet nézek meg, mint a fingós viccekkel operáló vígjátékot, ahol némelyik szöveg annyira gyenge, hogy én is szekunder szégyenben érzem magamat. Még mindig bennem lakik az a gyerek, aki Vivaldi után a második koncertre is elment, mert szüksége volt az elismerésre, hogy jó zenét hallgat, okos könyveket olvas, és az intellektuális emberek sorába fog tartozni.

Szerintem viszont amellett, hogy vitatható a dolog igazságtartalma, magát az irodalmat is degradáljuk azzal, hogy megfelelési kényszer kérdésévé tesszük az olvasást. Már nem vagyunk nyolcadikosok, nem kell azt hazudnunk a fogalmazásokban, hogy lenyűgöztek minket Jókai írói eszközei, miközben kifolyt a szemünk a kíntól olvasás közben (tudom, tudom, másmilyenek vagyunk, nem haragszom meg, ha neked ez volt a kedvenc köteleződ), és gimi végére jó eséllyel találkoztunk olyan irodalommal, ami nem csak nagyon speciális esetekben fogja meg az embert. A felnőtt irodalom nagyrésze már szerencsére igencsak a jól bevált szex/halál tengelyen mozog témaválasztásban, és jóeséllyel bárki találna magának olyan könyvet, amit szívesen olvasna. Nem akarok abban hinni, hogy az erkölcsi fölény az egyetlen dolog, ami megmentené az irodalmat a kihalástól. Íme öt érv, hogy szerintem miért jó móka az olvasás (és egyik sem arról fog szólni, hogy több vagy jobb lennél vele másoknál). A klasszikus zenés párhuzamnál maradva; én is akkor szerettem meg a klasszikus zenét, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a gimiben megtanították. És, hogy nem leszek okosabb tőle, ha hallgatom.

1. A regényekben sokkal jobban ki lehet fejteni a karakterek gondolatait. Ahogy a forgatókönyvírásnak, úgy a regényírásnak is megvannak a maga előnyei és korlátjai. A prózánál például óriási előnynek gondolom, hogy sokkal jobban meg lehet ismerni a karaktereket, nem marad kérdéses, hogy az az egy-egy dolgot, amit a színész sejtetett, tényleg jól láttad-e, vagy csak túl sokat gondolsz bele.

2. A könyves világ olcsóbb, nyitottabb tud maradni az egyedi ötletekre. Egy regényt kiadni baromira sok pénz, de össze sem hasonlítható a filmek, sorozatok forgatásának költségeivel. A könyves piacban sokkal bátrabban lehet játszani az egyedi ötletekkel, mert még ha vissza is kell termelni valamennyi hasznot, az össze sem hasonlítható a filmipar milliárdjaival. Ha unod a blockbustereket, meg hogy mennyire egy kaptafa az összes, akkor valószínűleg érdemes körbenézni egy könyvesboltban. Nekem ilyen kiégési szakaszaim mindig akkor szoktak előjönni, amikor nem olvasok eleget.

3. A könyves közösség nagyon szuper. Mind magyar, mind külföldi viszonylatban elképesztően jó könyves bloggereket lehet találni. Ha te magad is hozzá szeretnél tenni, semmibe se kerül saját blogot nyitni vagy elmondani a véleményedet a Molyon.

4. Egy könyvre egyszerűbb odafigyelni. Ez valószínűleg teljesen egyedi dolog, de általában filmnézéskor én mindig csinálok párhuzamosan valami mást, és több ismerősöm hasonlóan működik. Ahhoz, hogy létrejöjjön az időből kiesés élménye, ami a művészi élmény egyik fontos komponense, érdemes teljes mértékben az adott műre koncentrálni. Olvasás közben nehéz a másik irányba nézni. Ha koncentrálási problémáid vannak, érdemes elkezdeni olvasni, nekem mindig szokott segíteni, hogy egy kicsit gatyába rázzam magamat.

5. A szerző egyedi stílusa gyakran szerves részévé válik az olvasási élménynek. Ez egy olyan kötelék, ami az irodalom sajátja, bármennyire állítja tök sok szerző vehemensen, hogy nem írják bele magukat a könyvbe, az egyéniséget igenis könnyen tetten lehet érni. Gyakran olyan, mintha a végére már személyesen ismernétek egymást az íróval.

(+1.) Említettem már a szex/halál tengelyt? Ez az a két téma, amivel általában a gyengébb narráció is klasszul fel tudja kelteni az olvasó érdeklődését. Én semmi alantasat nem látok benne, alapvetően ezek a témák mindenki életében jelen vannak, és mindenki erősen viszonyul hozzájuk érzelmileg, a történetmesélés pedig tulajdonképpen ezeknek a viszonyulásoknak a kibontásáról/feldolgozásáról szól. Ami viszont tény, hogy minden második felnőtteknek írott könyvben olyan explicit szexjelenetek vannak, amiket filmben soha nem csinálnának meg.

Ha valamit hiányolsz a listából, írd meg kommentben! Make olvasás great again!