A [bekezdés] és én

Szóval most, hogy elindult az idei [bekezdés], és nekem már elfogytak a vizsgáim, nem csinálhatnék aktuálisabb dolgot ennek a bejegyzésnek a megírásánál. Aki kiadós meg könyvipari kulisszatitkokat vár, tutira csalódni fog, de lehet, hogy valakinek érdekes lehet, hogy hogyan éltem meg a tavalyit. Mondjuk, ha idén ő is indulni szeretne.

A sztori ott kezdődik, hogy Anitával beszélgettünk, egy nagyon kedves barátnőmmel, akivel úgy ismertük meg egymást, hogy valamikor régen összevesztünk egy facebookos írós csoportban. Azóta már sok víz lefolyt a Dunán, és most már legfeljebb vállvetve vitatkozunk másokkal, de ez egy jó sztori, néha felemlegetjük. Ő és Betti (egy másik nagyon kedves barátnőm) biztattak az indulásra, és nem is lehetnék hálásabb nekik.

Érdekesség, hogy eredetileg nem a Lányregénnyel terveztem indulni, hanem az utána következő kéziratommal, aminek akkor a háromnegyedénél tartottam. A Lányregény első változatának útja a neten életem egyik legklasszabb élménye volt, nagyon sok visszajelzést kaptam rá, de utána úgy álltam hozzá, hogy vége van, mostantól csak a régi szép idők kapcsán fogok merengeni róla. Igazából nem is hiszem, hogy eszembe jutott volna beküldeni, ha Anita nem dobja fel az ötletet. Történt ugyanis, hogy annak idején megkértem minden írós barátomat, hogy ne olvassák el azt, amit az internetre kiteszek, és ennek az lett a vége, hogy majdnem kivétel nélkül mindenki elolvasta.

Fontos, de ritkán felemlegetett szegmense az amatőr írásnak, hogy az internetre és a kiadásra szánt regényeknek máshogyan kell felépülniük (mivel hat évet foglalkoztam azzal, hogy kifejezetten az internetre publikáljak, lehet, hogy erről majd írok is valamikor valamit, mert ez az egyetlen olyan írástechnikai terület, amiben relevánsnak érzem a véleményemet). Anita nagyjából februárban mondta, hogy pályázhatnék a Lányregénnyel is, én pedig onnantól kezdve sokat sakkoztam fejben, hogy mi mindent lehetne átstrukturálni. Ez a folyamat egyébként a mai napig tart, nem is tudom, hogy merjek-e beszélni róla, mert előre rettegek, hogy elkezd majd terjedni, hogy valami átírt blogregény a könyvem, aminek mondjuk nem kéne pejoratívnak lennie, de még csak nem is lenne igaz. A végére úgy éreztem, hogy lett egy ütőképes koncepcióm, és ekkor mertem igazán belevágni. 

Nagyjából április-május derekán ejtettem meg az első nagy változtatásokat a kéziratomon, de a szöveg nagyrészét csak vizsgaidőszak után, június utolsó két hetében tudtam átnézni. Irtó nehéz dolgom volt, mert (nagyon ciki lesz, de be kell vallanom) a szöveget netes olvasásra tördeltem, és a program, amit Word helyett használtam, nagyon megnehezítette a formázást, így ezeket beküldés előtt nem tudtam átjavítani. Némelyik párbeszédnél átlökte a tabulátort, és az oldal közepén kezdődtek a sorok, és hiába húztam vissza, a mentés után még rosszabb lett. Ráadásul néha a teljes program elszállt, és odaveszett a munkám. Azóta már visszaszereztem a diáklicenszemet, és újra rendes Wordöt használok, de akkor nehéz idők jártak. Gyakorlatilag két héten keresztül minden nap reggeltől estig a szövegemet javítottam, így jutottam el június harmincadikán reggel hétkor az utolsó szóig. Itt pedig Franciskát illeti köszönet, aki még beküldés előtt szólt, hogy a formai követelményekben 1,5-ös sorkizárás szerepel, amit nem állítottam be. Kiderült, hogy a kéziratom sokkal hosszabb annál, mint hittem. De akkor már nem érdekelt, és beküldtem.

A szinopszisomat egy héttel beküldés előtt kezdtem el írni, és minden pályázónak javaslom, hogy szánjon rá időt, ne az utolsó pillanatban csapja össze. Két és fél oldal lett, és három részletben írtam meg, nem voltam vele maximálisan elégedett, de amúgy szinopszissal soha nem lehet maximálisan elégedettnek lenni (legalábbis még soha nem találkoztam senkivel, aki az lett volna), mindig azt fogod érezni, hogy fontos dolgok maradtak ki. Emellett én hiszek benne, hogy ha jó a történeted, akkor az magáért fog beszélni. Én a saját szinopszisomat úgy építettem fel, hogy; 1. először két mondatban összefoglaltam, hogy mi a történetem felütése 2. írtam a regény felépítéséről, és hogy milyen olvasói közönségnek szánom 3. a történetem hat kisebb részre tagolódik, tehát pár mondatban összefoglaltam mindegyik rész fő cselekményét, ez lett a szinopszisom leghangsúlyosabb eleme. De ha nevezel, fontos tudnod, hogy ennél egyszerűbb szinopszist is simán elfogadnak, a lényeg, hogy ne legyen hosszú, és hogy tartalmazza a lényegi információkat a történetedről. Ha még nem találkoztál vele, érdemes elolvasni ezt a cikket, ebben minden elvárás világosan szerepel, és ennél nem is érdemes jobban túlgondolni a dolgot.

Kérnek egy bemutatkozást is, ennek fogalmam sincs, hogy mekkora szerepe van a döntéshozatalban, de szerintem nem árthat, ha szimpatikusnak tűnsz, és mondjuk nem egy kilométeres ömlengést küldesz be magadról. Elképzelhető, hogy a zsűrinek ez lesz a legeslegelső benyomása rólad, úgyhogy biztos ami biztos, a helyesírásra és a fogalmazásra is figyelj oda. De nem tudom, én egy éberen töltött éjszaka után írtam a sajátomat, már nem is igazán emlékszem, hogy mi volt benne.

Szóval, amikor már mindennel megvoltam, rányomtam a "küldés" gombra, egyszerre éreztem felszabadultnak magamat, és kezdtem el rettenetesen szorongani. Először azt hittem, hogy azonnal diszkvalifikálni fogják a szövegemet, mert hátha nem csak az 1,5-ös sorkizárást rontottam el, hanem valami mást is, és a beküldést megerősítő e-mail előnézetét a telefonos Gmail alkalmazásom valamiért úgy tördelte, hogy az első szó, amit megláttam, az volt, hogy "kizártuk". Már majdnem elsírtam magamat, amikor meg mertem nyitni a teljes levelet, amiben ez szerepelt; "A megadott e-mail címen keresztül 72 órán belül értesítünk, ha a pályázatod formai hiba miatt kizártuk". Szóval, visszaszívtam a könnyeimet, és hetvenkét órán át szorongtam. Végül nem kaptam értesítést.

Korábban már indultam novellás pályázatokon, és ott is előfordult, hogy megtámadott az izgulhatnék, de hamar rájöttem, hogy a regénypályázat ennél sokkal kegyetlenebb műfaj. Novellákon legfeljebb csak pár napot dolgoztam, és ha szép helyezést értem el velük, örültem, ha pedig nem lett belőlük semmi, vállat tudtam vonni, és haladni tovább. Regényt írni más, azon majdnem mindenki éveket dolgozik, és a tét is sokkal nagyobb, hiszen egyből saját köteted lehet. Nem akarom azt mondani, hogy univerzális az élményem, mert úgyis mindenki máshogyan van behuzalozva, de engem kifacsart az a pár hónap, amíg semmit se lehetett tudni.

Ez, a 2019-es [bekezdés] volt az első regénypályázatom, és amikor elhatároztam az indulást, azt hittem, hogy nem is veszem komolyan. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy úgysincs semmi esélyem, és hogy ha szeptember elsején nem leszek rajta a shortlisten, akkor majd beküldöm Aranymosásra, és ha nem nyerek azon sem, akkor se fog semmi rossz történni, mert úgyis huszonegy éves vagyok, és beküldhetem más kiadóknak, meg nem fogok abba se belepusztulni, ha nem jelenik meg könyvem. Régebben, amikor kérdezték, hogy mit tervezek az írással és mennyire veszem komolyan, mindig ingadoztam, mert az álmodozásaimban masszívan szerepelt, hogy kiadnak és majd híres író leszek, de sosem tudtam eldönteni, hogy ez komoly cél volt, vagy csak örömteli fantázia. Amikor már jó ideje voltak olvasóim az interneten, kezdtem afelé tendálni, hogy örökké azokon a platformokon képzeljem el magamat, mert szerettem csinálni, amit csináltam, és nem éreztem szükségét annak, hogy kint legyek a Libriben, meg hogy a "szakma" is validáljon. 

Valójában az is szerepet játszott ebben az ingadozásomban, mindig féltem, hogy ki fog derülni, hogy nem vagyok elég tehetséges, és szerintem ez az, ami igazán fájdalmassá teszi a pályázatozást. 

Nem viccelek, szeptember elsején se enni, se inni nem tudtam, és majdnem egész nap előttem volt a telefonom. Mindig voltak problémáim a szorongással, de még magamat is megleptem vele, hogy mennyire megviselt ez a nap. Este kilenc körül valószínűvé vált, hogy nem fog kikerülni a shortlist, és nemsokára a kiadó oldalán is megjelent a hír, hogy a zsűri még olvas, és csúszni fognak a kihirdetéssel.

Ha valaki nem ismerné a pályázatot, a [bekezdés]-nek két fordulója van. Az első fordulóban beküldöd a kéziratodat, a szinopszist és kitöltöd a jelentkezési lapot, aztán vársz. A zsűri elolvassa a szinopszist és a kéziratod első ötven oldalát, aztán valahogyan szavaz, igennel vagy nemmel. A négy zsűritagtól három igen szavazatra van szükséged ahhoz, hogy felkerülj a shortlistre, szóval olyan, mint az X-faktor. Ennek a shortlistnek a kiderülését ígérték eredetileg szeptember elsejére.

Én akkor már kezdtem elengedni a dolgot. Úgy voltam vele, hogy a regényem amúgy is hosszú, és hányadék módon hagytam a formázást is, és ki tudja, hogy ha az ember eltekint ezektől, akkor jó-e, amit írtam. Mindenki más, akiről tudtam, hogy indul, veterán pályázatozónak tűnt, sokkal szebbek voltak a szövegeik, sokkal többet tudtak, sokkal összeszedettebbnek éreztem őket saját magamnál. 

Aztán szeptember kilencedikén, reggel fél tíz körül, amikor a vonatom éppen befutóban volt a szegedi pályaudvarra, elővettem a telefonomat, hogy megírjak egy messengeres üzenetet, és észrevettem, hogy e-mailem érkezett. Felkerültem a [bekezdés]-pályázat shortlistjére. A bőröndömnek nem működött rendesen a kereke, és ahogy próbáltam féloldalasan húzni magammal, majdnem sírtam, nagyon hülyén nézhettem ki. Aztán, nagyjából az első villamosmegálló magasságában megtalált az érzés, hogy mit fogok csinálni, ha tényleg kiadják majd a regényemet. Milyen lesz, ha ezek után mégsem adják ki?

Nem sokkal később megjelent az összefoglalás is a pályázat első fordulójáról. 104 pályázat érkezett, és hatan kerültünk fel a shortlistre. A leghosszabb kézirat majdnem másfélmillió leütés hosszú volt. Ha a szóközöket is számolták, ez az enyém lehetett. Shortlistesnek lenni már más, mint az első fordulóban pályázni, könnyebb is, meg nehezebb is. Egyrészt, mert a shortlistet fel lehet fogni önmagában győzelemként, másrészt pedig akkor is el fogsz játszani a regényed megjelenésének a gondolatával, ha minden erőddel ellen próbálsz állni. Sőt, főleg akkor fogsz nagyon sokat gondolni rá.

Ez a [bekezdés] második fordulója. A zsűri a shortlistre került szövegeket az elejétől a végéig el fogja olvasni, és aztán megbeszélik, hogy melyik kéziratokat javasolják a kiadóvezetőknek. Úgy volt, hogy december első felében fog végeredmény születni, és három és fél hónap alatt nem volt olyan nap, hogy ne nyitottam volna meg a dokumentumot, amit beküldtem, és hogy ne gondoltam volna a pályázatra, és majdnem napi szinten néztem meg a shortlistre kerültek listáját. Közben egy nagyon fontos szigorlatomra is készültem, sokszor esténként csak a puszta idegességtől bőgtem, de mániákusnak kell lenni, és esélyt adni annak is, hogy sérülj, ez szerintem együtt jár az utakkal, amiket választottam.

Novemberben és decemberben állandó társam volt a gyomorgörcs a szigorlat és a pályázat miatt is, azon gondolkoztam, hogy basszus, senki nem szólt róla, hogy ez tényleg ennyire nehéz lesz, aztán december tizenhatodikán este volt egy olyan érzésem, hogy holnap ki fog derülni a végeredmény, és gondolatban leszóltam magamat, hogy ha holnap tényleg kiderül a végeredmény, akkor utólag ezt majd biztosan valami csodaként fogom narrativizálni magamban.

December tizenhetedikén tényleg kiderült a végeredmény, és először nem is magát a linket láttam (pedig minden órában megnyitottam a facebookot csak ezért), hanem, hogy a kedvenc írós csoportomban gratuláltak érte. A tanulás meg az izgulás miatt annyira beszűkült voltam, hogy fel sem fogtam igazán, felöltöztem, és elsétáltam a plázába karácsonyi ajándékokat venni, közben olyan voltam, mint egy zombi, vagy mintha nem is én lettem volna én, és napokig tompák voltak a gondolataim. Nem azért, mert nem örültem, hanem mert ez egy olyan sokk, amit fel kell dolgoznod. Ezt sem mondta el nekem senki, amikor neveztem a pályázatra.

Amikor először mondtam el embereknek, hogy meg fog jelenni a regényem, furdalt a lelkiismeretem, olyan volt, mintha hazudtam volna. Sokáig próbálgattam a frázist, hogy kísérletezzek vele, hogy mikor tudom majd őszinte felszabadultsággal mondani. Hónapok kellettek hozzá, hogy a sokk feloldódjon, de ezek jó hónapok voltak. Kikértem a zsűri véleményét, és elkezdtem újradolgozni a szövegemet. Imádok javítani, öröm látni, hogy mennyivel jobb lesz tőle, amit írtam. Elkezdtem felépíteni az írói facebook oldalamat és az instagramos profilomat, és tök jólesett, hogy voltak emberek, akik írtak nekem; régi olvasók az internetről meg új érdeklődők, akik látták, hogy "valami író vagyok". Közben a kiadóval is elkezdtük a munkát. Nem tudom, hogy a színfalak mögül ez mennyire látszik, de szerintem a Twisternél példás energiát fektetnek abba, hogy fel tudjuk építeni magunkat íróként. Rengeteg jótanácsot kapunk, és sokat számít nekik a személyes írói víziónk. 

Így legvégül pedig szeretnék leírni pár dolgot, amit ritkán mondunk el a regénypályázatokról, pedig szerintem fontosak (természetesen ez saját tapasztalaton alapszik, meg azokon a dolgokon, amiket másoktól hallok, szóval nem szentírás, tudjátok jól):

• Nem lehet fájdalom nélkül keresztülesni rajtuk, és ezen nem változtat a végeredmény. A jó hír, hogy ezt a fájdalmat lehet kezelni, és lehet építkezni belőle.
• Azok, akiknek még nincs tapasztalatuk regénypályázattal, még akkor sem fogják megérteni az érzéseidet, ha ők maguk is írók, de ez nem az ő hibájuk. Cserébe a pályázatos veteránok általában szívesen meghallgatnak, és segítenek neked.
• Ha éppen pocsékul vagy lelkileg, szerintem érdemes kétszer is átgondolni a nevezést.
• Biztos vagyok benne, hogy rengeteg szerencsére is szükség van.
• A zsűritagok is emberek. Azok alapján, amit az értékeléseikből leszűrtem, akkor is azt tartották szem előtt, hogy mit lehetne kihozni a kéziratomból, amikor a gyengeségeiről beszéltek. Ha felkerülsz a shortlistre, lehetőséged lesz elkérni a véleményüket, ezt szerintem mindenképpen érdemes megtenni. Három vagy négy különböző személytől fogsz visszajelzést kapni, ezért azt is jól fel tudod majd mérni, hogy mik azok, amikben mindenki egyetértett, és miben voltak véleménykülönbségek. Lehet, hogy nem lesz könnyű elolvasni, de ha szeretnél a Twisternél megjelenni, és esetleg kiesik a kéziratod, jó fókuszokat ad az átjavításhoz, és sokkal jobbak lesznek az esélyeid jövőre.
• Át fog értékelődni a szemedben a kiadás. Rá fogsz jönni, hogy akarod, aztán arra is, hogy mennyire nyomasztó dolog, hogy ha sikerül, nem leszel többet az amatőrség biztonságában. Az én kéziratom még messze van a megjelenéstől, de máris annyiféle lehetőséget gondoltam végig, hogy mit írnának nekem személyeskedve egy kritikában, hogy őszintén kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e majd meglepni, ha kint lesz a regény.
• Nem hiszek abban, hogy mindenkinek érdemes minden pályázaton elindulnia, főleg, ha valaki olyan, mint én, és fizikailag is megviseli a görcsölés. Nézd meg, hogy illesz-e a kiadó profiljába, és mérlegeld, hogy szeretnél-e együtt dolgozni velük. Én személy szerint nagyon szeretem, amit a [bekezdés] képvisel, és hasonlóak a vízióim arról, hogy mit kéne behozni a magyar zsánerpiacra, mint amit a Twister Media is megvalósít. 
• Az Ég szerelmére, beküldés előtt ellenőrizd, hogy beállítottad-e az 1,5-ös sorkizárást!

Ha szeretnél indulni a [bekezdés]-en, itt tudsz jelentkezni. Idén az első három évhez képest változott a menetrend; július 31-ig, tehát két hónapon keresztül várják a kéziratokat, és decemberben fogják kihirdetni a shortlistet. Mivel száznál is több kézirat szokott beérkezni, ez mind a zsűri, mind a nevezők részéről humánusabb, kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni idén.