Mamipornók, lányregények

Szóval, amikor évekig foglalkozol egy Lányregény című írással, elkezd ráállni a szemed a szóra. Antilányregény, hirdeti az első könyv borítója, amit meglátok a Libriben, "Ez nem lányregény" – büszkélkedik egy magánkiadott regény reklámszövege, amit az arcomba tol a facebook algoritmusa. Nem akarom azt hazudni, hogy amikor kitaláltam ezt a címet, nem szándékosan próbáltam rájátszani a szó pejoratív értelmére, mert természetesen de; baromira ezért lett Lányregény a Lányregényből. De miután túllendülsz a vicces érzésen, hogy olyan, mintha néha az egész világ a te szeretett szavadat visszhangozná, eljön az a pillanat, amikor magadba szállsz, és elkezdesz komolyan is belegondolni; miért utálja a világ ilyen vehemensen a "lányregény" kifejezést? 

A lányregények egyébként a serdülőkorú lányoknak íródott ifjúsági regények, többnyire romantikusak, a felnőtté válás témaköreit boncolgatják. Valamiért elterjedt tévhit, hogy a fiatal lányok, akik életükben talán először látják komolyan vérezni magukat, érzelmi hullámokkal és testkép-problémákkal küzdenek, gyengék. Ebben a történetben mondjuk eléggé azt hiszem, hogy másodhegedűsök (hogy tulajdonképpen mennyire, arra még vissza fogok térni). Az igazi ludas a romantika.

Abban a furcsa kettősségben élünk, hogy a romantika egyszerre a legnépszerűbb és a leggyűlöltebb zsáner. Ha nem hallottam legalább ezer olvasó embert kijelenteni, hogy "őt a nyállal békén lehet hagyni", akkor nem hallottam egyet sem. 

Na de miért utáljuk ennyire a romantikát?

Sokan valami olyasmit mondanának, hogy a romantika azért idegesítő, mert nyilvánvaló, szánalmas vágybeteljesítő fikció. Szerencsére blogposztot írni olyan, mint zuhanyzás közben megnyerni a vitákat a fejedben; biztos vagyok benne, hogy ha valaki valóban itt állna a székem mellett, és elmondaná a saját érveit, azok borzasztóan legitimek lennének, ahogyan abban is hiszek, hogy nem muszáj megindokolnod, hogy miért utálsz valamit zsigerileg. Elméleti síkon viszont már azért is izgatnak a dolog miértjei, mert azt hiszem, a történetmesélés alapvetően a vágybeteljesítésről szól. Még akkor is, ha a legtöményebb nyomorúságot olvasod a világon, csak abban az esetben például a félelmetes élménnyel való megküzdés jelenti a vágy beteljesülését, vagy bármi más, ha például titokban szadista vagy. Akármit is olvasunk, valamire mindenképpen szükségünk van, ami megragad minket a történetben. Ez nem csak a romantikus regényeknél van így.

Mamipornó

A "lányregény" nagytestvére a "mamipornó". A mamipornó a felnőtt nőknek szóló erotikus írások nem hivatalos gyűjtőneve, főleg, ha rosszak. A párhuzam a két fogalom között eléggé kézre esik; 1. mindkét szó kijelöli, hogy a történet női közönségnek szól 2. valószínűsíti, hogy a regény párkapcsolatot vagy szexuális kapcsolatot fog tematizálni 3. sok esetben pejoratív értelemben használják.

Szerintem az egész világon kevés irodalmi (/média-) termék váltott ki nagyobb gyűlölethullámot, mint a Twilight és a Szürke ötven árnyalata, ez a két eposz pedig könnyen beilleszthető a lányregényes meg mamipornós címkék mögé. Én sem szerettem őket, és a felháborodás abból a szempontból teljesen jogos volt, hogy rengeteg olyan dolgot romanticizáltak/normalizáltak, amik egy valós kapcsolatban elfogadhatatlanok lennének. Mondjuk, ilyen erővel fel lehetne háborodni a gyilkolós akciófilmeken és majdnem minden létező pornófilmen is. Utóbbin egyre többen szoktak, de még így is összemérhetetlen azzal a katyvasszal, amit a "mamipornó" produkál. Valamiért a szexualitás férfiszemmel ábrázolása vagy dehumanizálása mindig kevesebb társadalmi indulatot vált ki, még akkor is, ha egészségtelen dolgokat normalizálnak. 

Ezek ellenére a magyarázatot sokkal összetettebbnek látom annál, mintha azt mondanám, hogy "ez szimpla nőellenesség". Számos női író és női szereplő osztatlan népszerűségnek örvend, és a jól megírt, erős érzelmi alapú romantikus történetekkel szemben ritkán emeli fel akárki is a hangját. Sokan kifejezetten azért érezték károsnak a Twilightot, mert ők maguk is nők, és degradálónak érzik azokat a sztereotípiákat, amiket a női főhős megtestesít (én pedig egyetértek velük).

Fenntartom a lehetőségét annak, hogy nem látok át mindent tökéletesen, de a jelenlegi általános gondolkozás egyik legnagyobb rákfenéjének azt tartom, hogy habár a nők gyakorlatilag egyenjogúak, a tradicionálisan nőies tulajdonságokat hajlamosak vagyunk gyengeségként kezelni, és ez a popkulturában is gyakran tetten érhető. A mai napig sokkal menőbb egy fiús lány a lányos fiúnál, és szimpatikusabb az érzelmileg eltávolodott, a problémáit "jó pasisan" értelmező főhős, mint valaki, aki túlérzelmes. Magának a fiatal lányoknak szóló irodalomnak is unalomig ismert sztereotípiája, hogy a főhősnő azzal fogja meg a fiú figyelmét, hogy "nem olyan lány, mint a többi". Nem sminkel, romantikus komédiák helyett horrofilmeket néz, profin tud verekedni, stb. Az empatikus, érzelmes szereplők általában mellékkarakterként vannak jelen, amíg a külsejükre igényes lányok gyakran antagonisták, a valódi konfliktust pedig nem is a főszereplők közti érzelmek alakulása adja, hanem hogy "ki fog nyerni", "ki a legértékesebb". A felnőtt nőknek íródott könyvekben pedig a férfi gyakran számos szexuális kapcsolaton van túl, és azért tetszik meg neki a főszereplő nő, mert ellenáll neki, nem fekszik le vele azonnal (hanem csak másodjára).

Az a helyzet, hogy sokan azért nézik le ezt a fajta irodalmat, mert gyakran olyan, mintha ez a fajta irodalom is lenézné az olvasóját. Az viszont, hogy hol kezdődik a lenézés és az egyszerű szórakozás határa, már sokkal nehezebb kérdés (és szerintem meg sem lehet válaszolni igazán). Ugyanis;

1. Nem csak a romantikus irodalomnak szól jelentős része arról, hogy a nemi sztereotípiákkal kapcsolatos fantáziáinkat éljük ki. A macsókultusz ugyanolyan káros tud lenni, mint azok a gondolatok, hogy a nőknek versenyezniük kéne, vagy hogy egy lány csak akkor lesz igazán értékes, ha fiús dolgokkal foglalkozik. Egy csomó fantasy-hőst fel tudnék sorolni, akik például szerintem sima vágybeteljesítő macsó fantáziák. A "nemi sztereotípiát" sokszor én magam is egyből csak nőkre vonatkoztatom, pedig nem kéne, én szívesebben látnék nagyobb diverzitást a férfi karakterek viselkedésében is, ha olvasok/nézek valamit.

2. Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudnám élesen meghúzni a határt, hogy meddig ártatlan szórakozás, és mikortól káros valami. Ami biztos, hogy ha ezerféle ugyanolyan karakter létezik, akkor sem lehet lesöpörni őket azzal, hogy unalmas és néha káros toposzok csupán, hiszen egyénileg lebontva a mintázatok eltűnnek, biztosan lesz ember, akire illeni fognak a karakter tulajdonságai, akinek a személyes narratívája az ilyesmivel eltűnne. Másrészt, jó pocsék lenne az irodalom, ha pont a vágyteljesítő funkcióját próbálnánk megtagadni tőle, márpedig egy rakás ember szívesen helyezkedne a saját neme ideáljának szerepébe, és ebben amúgy szerintem semmi ciki nincsen. Azért olvasol, hogy otthon legyél. Hogy kikapcsolódj. Valószínűleg az írók is azért választják ezeket a toposzokat, mert számukra is örömteli ezekről fantáziálni. Azt viszont nem sajnálnám, ha nagyobb lenne a tudatosság egyes szerzőkben. Sokan azt hiszik, hogy a tény, hogy egy szöveget gyakorlatilag bárhogyan lehet értelmezni, felmenti őket a felelősségvállalás alól, miközben nagyon gyakran egyértelmű a narratívából, hogy mi az, amivel az író valóban egyetért. És ez az olvasókra is hatással lesz.

És azt sem támogatom, hogy egy-két jellegzetes példa miatt egy teljes szerzői/fogyasztói réteget lenézzünk. Azt érzem, hogy mostanában túl nagy hiúsági kérdés lett abból, hogy ki mit olvas/néz. Mintha a cipőméretünk miatt kardoznánk.

Ami biztos, hogy egyszerű olvasóként is érdemes mindent átgondolni, amivel szembesülünk. A modern világban annyiféle történettel találkozunk, hogy a történetalkotási toposzok beivódtak a normáink közé, nem véletlen, hogy a karakteralkotási toposzt és a sztereotipiákat könnyen mertem rokonértelmű kifejezésekként használni. Kicsit a csirke meg a tojás témájánál vagyunk, de szerintem, ha valami annyira népszerűvé válik, hogy toposz lesz belőle, az azért történik meg, mert a legtöbb ember vágyait, elképzeléseit valamilyen szinten tükrözi. Rengeteg dolog van, amiről deklaráltan soha nem beszéltem volna, ha nincs kapcsolata valamilyen történettel. Sőt, én azért imádok történetekről beszélni, mert az elemzés a szegény ember társadalomtudománya. Anélkül lehet bizonyos általános gondolatokról, tendenciákról beszélni, hogy birtokában lennénk számadatoknak, vagy elmélyült kutatói lennénk a témának. Ez persze magában hordozza a lehetőséget is, hogy néhanapján hülyeséget mondjunk, de őszintén; nem jobb így, mintha soha nem lenne szó semmiről?

Egyébként, visszatérve arra, hogy szerintem miért ilyen rossz a sajtója a romantikus irodalomnak, még egy pár zárógondolat;

1. A romantika zsánerműfaj, vagyis nem próbál meg deklaráltan intelligens lenni. Ezt mostanában már önmagában divat lett lenézni, pedig vitatott, hogy hogyan és mennyire érdemes elkülöníteni a zsánert a szépirodalomtól. Egyszer lehet, hogy írok majd róla én is, de egyrészt nem vagyok szakember, másrészt egy csomó rantet lehet róla találni magyarul is az interneten, amikben minden gondolatom benne van.

2. A legtöbb ember rendelkezik valamilyen viszonnyal a párkapcsolatokhoz, miközben elég kevesen öltek sárkányt vagy háborúztak űrlényekkel. Amikor valami ilyen elemi dolog az életedben, sokkal könnyebben fogsz kifogásolnivalót találni a megjelenítésében, vagy érzed majd úgy, hogy manipulálni akar az adott műfaj, főleg, ha tök egyértelműen teletömik hazugságokkal. Ha valamilyen fura fordulat folytán a szülő-gyerek kapcsolatok önálló szórakoztató zsánerré fejlődnének a maguk toposzrendszerével, amiben a szülők tökéletes, tündéri lények, könnyen lehet, hogy ugyanilyen elemi harag kísérné azt is (miközben sokan lehet, hogy imádnák, már ha egy furán freudi alternatív univerzumban élnénk, ahol a szüleinkkel kapcsolatos gondolataink és a szexuális gondolataink ugyanolyan erősségűek lennének).

A Lányregényt amúgy azért neveztem el Lányregénynek, mert legelőször egy paródiát akartam írni, amiben majd jól megmutatom azoknak a béna romantikus regényeknek, hogy mennyire okos vagyok, és hogy milyen jól átlátok mindent. Aztán rájöttem, hogy a paródia nem nekem való. Arra is rájöttem, hogy szeretem a kamasz karaktereket, és hogy szeretek a romantikus regények toposzaival foglalkozni. Szóval, ez nem egy paródia lesz, hanem egy biccentés a részemről a műfaj irányába. És büszkén vállalom a címet. Lehet, pár év múlva írok egy Mamipornó című regényt is, ötletem sincs még, hogy mit hoz majd a jövő.

Ez a poszt egy véleményposzt, szóval előfordulhat, hogy nem értesz egyet azzal, amit leírtam. Nagyon örülök neki, ha valaki tágítja a látóteremet, de légyszi, mindent csak kulturáltan!