Elolvastam A nép igazságát

Tudom, hogy amikor a 2019-es [bekezdés] egyik nyertese ír a 2018-as [bekezdés] egyik nyertesének regényéről, akkor azt képtelenség elfogulatlanul csinálni. Nem akarom titkolni, hogy drukkoltam ennek a szövegnek, ahogyan drukkolok minden magyar elsőkönyves szerzőnek, főleg, hogy többüket személyesen ismerem. Azt is szeretném leszögezni, hogy emellett a drukkolás mellett minden író szigorú szemmel olvassa a másik író szövegét, úgyhogy bármennyire is egy hajóban evezünk Tarjával, nem emiatt gondolom, amit gondolok.

A közös történetünk  A nép igazságával jóval azelőtt kezdődött, hogy megkerestek volna, hogy legyek én is előolvasó. Ugyan a harmadik [bekezdés]-re jelentkeztem először, fél szemmel a korábbi évek pályázatait is figyeltem. Tarja Kauppinen sok felületen aktív volt, a 2018-as nyertesek közül talán ő lett az első olyan név, akit archoz tudtam kötni. Az első szembeötlő dolog vele kapcsolatban, hogy elképesztően sportos, és rendszeresen fut le olyan távokat, amik még autóval is hosszúak szoktak lenni. Az én ízületi gyulladásos, rendszertelenül kardiózós testemmel az ilyesmi elérhetetlen álom, mindig csodálattal figyeltem azokat, akik képesek ilyesmire. A következő nagy benyomásom az volt, amikor nyilvános lett a regény borítója, mert szerintem elképesztően klassz lett.

Olyan világot élünk, ahol kevés grafikai tudással is össze lehet hozni egy borítót, ami persze nem baj, de én azért nyálazok és egyben irigykedem ennek a könyvnek a fizimiskájára. A borító stílusa egyébként a belívben is végigvonul, ha megveszitek a regényt, több hasonló illusztrációt is fogtok benne találni.

Magát a történetet egyébként nehéz lenne összefoglalni (ez nem azt jelenti, hogy nincs neki, jóval inkább azt, hogy nagyon sok van). Adott Havasfeldöld, térségének leglepukkantabb fantasybirodalma, és öt karakter eltérő hátterekkel és motivációkkal, akik akarva, vagy éppen kifejezetten akaratlanul belefolynak a történelem egy rövid szakaszának alakításába. Fontosság szempontjából kiemelkedik közülük Tarja, a peremvidéki fogadósnő, akinek a múltja mindenki számára rejtély. Habár nem ez tűnik a cselekmény központi elemének, szerintem a történetnek nagyon sokat használ, hogy ezeknek a karaktereknek az egymás közti interakciói jól működnek, és annak ellenére, hogy egyikük sem pozitív hős, van bennük valami emberiesség, ami mindegyiküket érdekessé teheti.

Végigvonuló téma a korrupt társadalmak működése, ami mind a karakterek, mind a nagyobb ívű cselekmény szintjén fontos szerepet kap. A regény egyik legfontosabb eszköze a szemtelenségből fakadó humor. A karakterek nem jó emberek, de cserébe önreflektívek, vagy a szöveg reflektál jól rájuk, és ez jól áll, klasszul pörgeti a dialógusokat. Szerintem ezen a szinten működik a legjobban a szatirikus hangvétel, egyes  konkrétabb analógiák nekem már nem fedték le az ízlésvilágomat (bevallom, bizonyos helyeken azért nem, mert zavaró tud lenni, ha szerző és olvasó máshogyan vélekednek a világ dolgairól; még ha a felsejlő kritikai éllel többnyire egyet is értettem), de ezek sem váltak az átfogó olvasói élményem kárára. Nem szeretnék olyasmiket írni, hogy ez a regény azért jó, mert elmond valamit a jelenlegi társadalomról, mert egyáltalán nincs oktató jellege. A világépítés és a mögötte meghúzódó ok- és okozati rendszer volt az, amit a legjobban élveztem az olvasás közben, és ez messze meghaladja az "elmondani valamit" szintjét, elképesztően okos, vicces és jól kidolgozott volt, és szerintem önnön létezésének jogán is abszolút megállja a helyét. Emellett reflexió történik az epikus fantasy toposzaira és világalkotására is.

Külön kiemelést érdemel a szöveg igényessége és konzisztenciája. Rengeteg apró vicc van elrejtve az egyes mondatokban, gyakran a saját stílusára is reflektál, és emellett nagyon színes és érett az írói hang, szerintem elsőkönyvesnél az ilyesmi egészen ritka. Annak ellenére, hogy bőven voltak benne olyan szavak, amiket nem ismertem, nem volt nehéz olvasni, sőt, simán volt, hogy egy leülésben kétszázötven oldal is lement. Nagyon díjazom, amikor egy író képes a szövege esztétikájával külön réteget teremteni a regényében.

A nép igazsága szeptember 17-én fog megjelenni, ezen a linken tudjátok előrendelni:

https://twstr.hu/2JuwTC0

Átjavítottam a Lányregényt

Aki követ facebookon vagy instagramon, jó eséllyel hallotta már a nagy hírt, mert teleposztoltam vele a világot. Végre befejeztem a Lányregény javítását, és elküldtem a szöveget a kiadónak. Jó nagy kaland volt, úgyhogy arra gondoltam, hogy mesélek a regényem eddigi útjáról egy kicsit.

Minden 2016 nyarán kezdődött, amikor leérettségiztem. Ekkor már három éve publikáltam az írásaimat az interneten, és viszonylag ismert tagja voltam a közösségnek, mert rendszeresen jelen voltam a fórumokon, nyertem a házi pályázatokon, és adminisztrátora voltam egy kisebb írói oldalnak, ami azóta sajnos már megszűnt. Tizedikes és tizenegyedikes koromban írtam egy trilógiát, ami ilyen ifjúsági-romantikus izé volt, és az összes írásom közül az lett a legnépszerűbb, többszáz visszajelzést kaptam rá. Ezután más vizekre eveztem, és tizenhét évesen elkezdtem megírni a fantasy történetet, amit már régen terveztem. Aztán ráébredtem, hogy a kutya sem olvas ilyesmit az interneten, és hogy nem igazán érdemes publikálnom. Szükségem volt egy örömírásra, ahol nem érdekes, hogy elég jónak vagy elég intelligensnek érzem-e, amit csinálok, és az internetes konformnak is egy kicsit jobban megfelel. (Sokan szoktak amiatt dühöngeni, hogy "persze, mert a neten csak a nyálas sztorikat olvassák". Nincs nagyobb botrány a világon, ha emberek olyasmivel töltik a szabadidejüket, amit élveznek. Én ezt a kérdést amúgy teljesen más aspektusából látom. A képernyő előtt, hétről hétre haladva a feltöltésekkel egyszerűen nem lehet olyan egyszerűen követni a szerző gondolatmeneteit és a világépítést, mint egy nyomtatott formátumú regénynél.)

Írok valami hülyeséget

 – jelentettem be az egyik írós csoportbeszélgetésben, és rá két napra megszületett a Lányregény első fejezete. Nem akarom letagadni, hogy a legelején nekem is voltak előítéleteim a zsánerrel kapcsolatban, itt is írok róla, hogy eredetileg romantikus regény paródiának szántam, és egy csomó, sokkal szájbarágósabb dolgot terveztem bele, amiket a történet előrehaladtával más ötletekre cseréltem le, amiket sajátabbnak éreztem. Egész életemben ez volt az első olyan regény, amit nem szántam kiadásra.

Szóval, ezek után több váratlan fordulatot is hozott a történet későbbi pályafutása. Legelőször azért, mert annyira élveztem a projektet, hogy kiszorította a félkész fantasymet maga mellől, amit azóta sem fejeztem be. Utána azért, mert olyan sokan olvasták és ismerték, hogy kisujjból elverte a korábban sikeresnek hitt trilógiámat. Ez lett az első olyan regényem, amit a befejezéséig változatlanul szerettem. Az is meglepő fordulat volt, hogy végül ezt a kéziratot küldtem be a [bekezdés]-re, 2019 februárjáig például eszembe se jutott. Végül pedig, most már szerződésem van rá, hogy mégiscsak ez legyen az első kiadott regényem.

A nagy átjavításnak decemberben kezdtem neki, közvetlenül azután, hogy megkaptam a visszajelzéseket a pályázat eredményéről. Ekkor a kéziratom 1,2 millió karakter hosszú volt. A zsűri leginkább az ötleteimben látta a lehetőséget, és azt javasolták, hogy húzzak belőle, és javítsak az egyes mondatok redundanciáján. Az egyik zsűrivéleményben került elő a "generációs regény" fogalma, és arra gondoltam, hogy ez tök jó irányvonal.

Azt hittem, hogy meg fogok szenvedni azzal, hogy a felesleges mondatokat kitöröljem, de igazából nagyon élveztem ezt a részt, szerintem sokkal jobb lett a szövegem. Ezután a következő fontos szempontom a karakterizáció átgondolása volt. Van egy csomó teszt az interneten, de én nem vagyok szakértő, alapvetően a karaktereket két általános kérdés alapján próbáltam meg jobban átlátni. Megkérdeztem magamtól, hogy milyen dolgoktól félhetnek, illetve mindegyiküknél igyekeztem kialakítani egy erősebb viszonyrendszert a saját testükkel kapcsolatosan. Ezt az aspektust a regény első pár verziójában egyedül a főszereplőnél hangsúlyoztam, mert nem akartam a szokásos "pattanásos tini", "sminkeljek vagy sem", "ki a csúnya és ki nem" sztereotípiákat elpuffogtatni. Van például egy szereplőm, akiről pár helyen leírom, hogy duci, de ez nincs mély kihatással az önértékelésére, és a környezetében sem zavar senkit, viszont a szép/csúnya tengelytől elrugaszkodva nagyon érdekes kérdésnek tartom a testhez viszonyulást, hiszen sérülései, betegségei, a családját elhagyó szülőre emlékeztető vonásai mindenkinek lehetnek. Nincs semmi bajom a szép/csúnya tengellyel, de ezt a narratívát nem érzem sajátnak, nem akarok olyan motivációkat adni a karaktereimnek, amikkel nem tudok azonosulni. Egyébként ebben a témában láttam nemrég egy igazán borzalmas filmet, amit szerintem vagy itt, a blogomon, vagy valamelyik videós bejelentkezésemben szapulni fogok.

Van egy overall koncepcióm is, ami nem a karakterekre és a cselekményre hegyeződik ki, de mivel egyelőre alig tudtok valamit a Lányregényről, ezzel nem foglak fárasztani titeket, talán egy év múlva ilyenkor már átbeszélhetjük.

Szerencsésnek érzem magamat, mert 2016 óta már négy év eltelt, és azóta egy újabb regényt is írtam, de még mindig szívesen térek vissza ehhez a szöveghez, és mindig felfedezek benne valami újat, aztán jól bele is írom. Emellett tök jó volt, hogy amikor beadtam a regényemet a pályázatra 2019 júniusában, még csomó tapasztalatom nem volt meg, ami releváns lett volna az íráshoz, aztán, az élet mintha direkt felkészített volna erre az újra-átnézésre. A tapasztalatok, amiket az elmúlt egy évben szereztem, hozzájárultak ahhoz, hogy egy jelenetet, amit az első változatban óriási gyengepontnak éreztem, pár változtatással az egyik kedvencemmé tegyek, és hogy életszerűbbek legyenek a részleteim. Fel sem tudom becsülni, hogy mennyire jó, hogy minden pont ezzel az időzítéssel történt meg velem.

Nem akarok valami olyasmivel zárni, hogy már csak arra várok, hogy a szerkesztőmnek is tetsszen, mert őszintén reménykedem benne, hogy kiadás előtt ez a kézirat még nagyon erősen meg lesz kritizálva. Nem csak a kéziratom életében, de az én életemben is új szakasz következik majd, mert sok másik amatőr íróval ellentétben én mindig saját magam javítottam át a szövegeimet, soha nem voltak bétáim. Úgy alakult, hogy eddig a születése óta majdnem minden évben tanultam valamit ettől a regénytől, és ez nagyon jó, ezt akkor sem veheti el senki, ha orbitális bukás vagy valami ilyesmi lesz belőle. A legfontosabb dolog például az volt, hogy most már semmit sem hívok hülyeségnek, amit írok.