Mamipornók, lányregények

Szóval, amikor évekig foglalkozol egy Lányregény című írással, elkezd ráállni a szemed a szóra. Antilányregény, hirdeti az első könyv borítója, amit meglátok a Libriben, "Ez nem lányregény" – büszkélkedik egy magánkiadott regény reklámszövege, amit az arcomba tol a facebook algoritmusa. Nem akarom azt hazudni, hogy amikor kitaláltam ezt a címet, nem szándékosan próbáltam rájátszani a szó pejoratív értelmére, mert természetesen de; baromira ezért lett Lányregény a Lányregényből. De miután túllendülsz a vicces érzésen, hogy olyan, mintha néha az egész világ a te szeretett szavadat visszhangozná, eljön az a pillanat, amikor magadba szállsz, és elkezdesz komolyan is belegondolni; miért utálja a világ ilyen vehemensen a "lányregény" kifejezést? 

A lányregények egyébként a serdülőkorú lányoknak íródott ifjúsági regények, többnyire romantikusak, a felnőtté válás témaköreit boncolgatják. Valamiért elterjedt tévhit, hogy a fiatal lányok, akik életükben talán először látják komolyan vérezni magukat, érzelmi hullámokkal és testkép-problémákkal küzdenek, gyengék. Ebben a történetben mondjuk eléggé azt hiszem, hogy másodhegedűsök (hogy tulajdonképpen mennyire, arra még vissza fogok térni). Az igazi ludas a romantika.

Abban a furcsa kettősségben élünk, hogy a romantika egyszerre a legnépszerűbb és a leggyűlöltebb zsáner. Ha nem hallottam legalább ezer olvasó embert kijelenteni, hogy "őt a nyállal békén lehet hagyni", akkor nem hallottam egyet sem. 

Na de miért utáljuk ennyire a romantikát?

Sokan valami olyasmit mondanának, hogy a romantika azért idegesítő, mert nyilvánvaló, szánalmas vágybeteljesítő fikció. Szerencsére blogposztot írni olyan, mint zuhanyzás közben megnyerni a vitákat a fejedben; biztos vagyok benne, hogy ha valaki valóban itt állna a székem mellett, és elmondaná a saját érveit, azok borzasztóan legitimek lennének, ahogyan abban is hiszek, hogy nem muszáj megindokolnod, hogy miért utálsz valamit zsigerileg. Elméleti síkon viszont már azért is izgatnak a dolog miértjei, mert azt hiszem, a történetmesélés alapvetően a vágybeteljesítésről szól. Még akkor is, ha a legtöményebb nyomorúságot olvasod a világon, csak abban az esetben például a félelmetes élménnyel való megküzdés jelenti a vágy beteljesülését, vagy bármi más, ha például titokban szadista vagy. Akármit is olvasunk, valamire mindenképpen szükségünk van, ami megragad minket a történetben. Ez nem csak a romantikus regényeknél van így.

Mamipornó

A "lányregény" nagytestvére a "mamipornó". A mamipornó a felnőtt nőknek szóló erotikus írások nem hivatalos gyűjtőneve, főleg, ha rosszak. A párhuzam a két fogalom között eléggé kézre esik; 1. mindkét szó kijelöli, hogy a történet női közönségnek szól 2. valószínűsíti, hogy a regény párkapcsolatot vagy szexuális kapcsolatot fog tematizálni 3. sok esetben pejoratív értelemben használják.

Szerintem az egész világon kevés irodalmi (/média-) termék váltott ki nagyobb gyűlölethullámot, mint a Twilight és a Szürke ötven árnyalata, ez a két eposz pedig könnyen beilleszthető a lányregényes meg mamipornós címkék mögé. Én sem szerettem őket, és a felháborodás abból a szempontból teljesen jogos volt, hogy rengeteg olyan dolgot romanticizáltak/normalizáltak, amik egy valós kapcsolatban elfogadhatatlanok lennének. Mondjuk, ilyen erővel fel lehetne háborodni a gyilkolós akciófilmeken és majdnem minden létező pornófilmen is. Utóbbin egyre többen szoktak, de még így is összemérhetetlen azzal a katyvasszal, amit a "mamipornó" produkál. Valamiért a szexualitás férfiszemmel ábrázolása vagy dehumanizálása mindig kevesebb társadalmi indulatot vált ki, még akkor is, ha egészségtelen dolgokat normalizálnak. 

Ezek ellenére a magyarázatot sokkal összetettebbnek látom annál, mintha azt mondanám, hogy "ez szimpla nőellenesség". Számos női író és női szereplő osztatlan népszerűségnek örvend, és a jól megírt, erős érzelmi alapú romantikus történetekkel szemben ritkán emeli fel akárki is a hangját. Sokan kifejezetten azért érezték károsnak a Twilightot, mert ők maguk is nők, és degradálónak érzik azokat a sztereotípiákat, amiket a női főhős megtestesít (én pedig egyetértek velük).

Fenntartom a lehetőségét annak, hogy nem látok át mindent tökéletesen, de a jelenlegi általános gondolkozás egyik legnagyobb rákfenéjének azt tartom, hogy habár a nők gyakorlatilag egyenjogúak, a tradicionálisan nőies tulajdonságokat hajlamosak vagyunk gyengeségként kezelni, és ez a popkulturában is gyakran tetten érhető. A mai napig sokkal menőbb egy fiús lány a lányos fiúnál, és szimpatikusabb az érzelmileg eltávolodott, a problémáit "jó pasisan" értelmező főhős, mint valaki, aki túlérzelmes. Magának a fiatal lányoknak szóló irodalomnak is unalomig ismert sztereotípiája, hogy a főhősnő azzal fogja meg a fiú figyelmét, hogy "nem olyan lány, mint a többi". Nem sminkel, romantikus komédiák helyett horrofilmeket néz, profin tud verekedni, stb. Az empatikus, érzelmes szereplők általában mellékkarakterként vannak jelen, amíg a külsejükre igényes lányok gyakran antagonisták, a valódi konfliktust pedig nem is a főszereplők közti érzelmek alakulása adja, hanem hogy "ki fog nyerni", "ki a legértékesebb". A felnőtt nőknek íródott könyvekben pedig a férfi gyakran számos szexuális kapcsolaton van túl, és azért tetszik meg neki a főszereplő nő, mert ellenáll neki, nem fekszik le vele azonnal (hanem csak másodjára).

Az a helyzet, hogy sokan azért nézik le ezt a fajta irodalmat, mert gyakran olyan, mintha ez a fajta irodalom is lenézné az olvasóját. Az viszont, hogy hol kezdődik a lenézés és az egyszerű szórakozás határa, már sokkal nehezebb kérdés (és szerintem meg sem lehet válaszolni igazán). Ugyanis;

1. Nem csak a romantikus irodalomnak szól jelentős része arról, hogy a nemi sztereotípiákkal kapcsolatos fantáziáinkat éljük ki. A macsókultusz ugyanolyan káros tud lenni, mint azok a gondolatok, hogy a nőknek versenyezniük kéne, vagy hogy egy lány csak akkor lesz igazán értékes, ha fiús dolgokkal foglalkozik. Egy csomó fantasy-hőst fel tudnék sorolni, akik például szerintem sima vágybeteljesítő macsó fantáziák. A "nemi sztereotípiát" sokszor én magam is egyből csak nőkre vonatkoztatom, pedig nem kéne, én szívesebben látnék nagyobb diverzitást a férfi karakterek viselkedésében is, ha olvasok/nézek valamit.

2. Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudnám élesen meghúzni a határt, hogy meddig ártatlan szórakozás, és mikortól káros valami. Ami biztos, hogy ha ezerféle ugyanolyan karakter létezik, akkor sem lehet lesöpörni őket azzal, hogy unalmas és néha káros toposzok csupán, hiszen egyénileg lebontva a mintázatok eltűnnek, biztosan lesz ember, akire illeni fognak a karakter tulajdonságai, akinek a személyes narratívája az ilyesmivel eltűnne. Másrészt, jó pocsék lenne az irodalom, ha pont a vágyteljesítő funkcióját próbálnánk megtagadni tőle, márpedig egy rakás ember szívesen helyezkedne a saját neme ideáljának szerepébe, és ebben amúgy szerintem semmi ciki nincsen. Azért olvasol, hogy otthon legyél. Hogy kikapcsolódj. Valószínűleg az írók is azért választják ezeket a toposzokat, mert számukra is örömteli ezekről fantáziálni. Azt viszont nem sajnálnám, ha nagyobb lenne a tudatosság egyes szerzőkben. Sokan azt hiszik, hogy a tény, hogy egy szöveget gyakorlatilag bárhogyan lehet értelmezni, felmenti őket a felelősségvállalás alól, miközben nagyon gyakran egyértelmű a narratívából, hogy mi az, amivel az író valóban egyetért. És ez az olvasókra is hatással lesz.

És azt sem támogatom, hogy egy-két jellegzetes példa miatt egy teljes szerzői/fogyasztói réteget lenézzünk. Azt érzem, hogy mostanában túl nagy hiúsági kérdés lett abból, hogy ki mit olvas/néz. Mintha a cipőméretünk miatt kardoznánk.

Ami biztos, hogy egyszerű olvasóként is érdemes mindent átgondolni, amivel szembesülünk. A modern világban annyiféle történettel találkozunk, hogy a történetalkotási toposzok beivódtak a normáink közé, nem véletlen, hogy a karakteralkotási toposzt és a sztereotipiákat könnyen mertem rokonértelmű kifejezésekként használni. Kicsit a csirke meg a tojás témájánál vagyunk, de szerintem, ha valami annyira népszerűvé válik, hogy toposz lesz belőle, az azért történik meg, mert a legtöbb ember vágyait, elképzeléseit valamilyen szinten tükrözi. Rengeteg dolog van, amiről deklaráltan soha nem beszéltem volna, ha nincs kapcsolata valamilyen történettel. Sőt, én azért imádok történetekről beszélni, mert az elemzés a szegény ember társadalomtudománya. Anélkül lehet bizonyos általános gondolatokról, tendenciákról beszélni, hogy birtokában lennénk számadatoknak, vagy elmélyült kutatói lennénk a témának. Ez persze magában hordozza a lehetőséget is, hogy néhanapján hülyeséget mondjunk, de őszintén; nem jobb így, mintha soha nem lenne szó semmiről?

Egyébként, visszatérve arra, hogy szerintem miért ilyen rossz a sajtója a romantikus irodalomnak, még egy pár zárógondolat;

1. A romantika zsánerműfaj, vagyis nem próbál meg deklaráltan intelligens lenni. Ezt mostanában már önmagában divat lett lenézni, pedig vitatott, hogy hogyan és mennyire érdemes elkülöníteni a zsánert a szépirodalomtól. Egyszer lehet, hogy írok majd róla én is, de egyrészt nem vagyok szakember, másrészt egy csomó rantet lehet róla találni magyarul is az interneten, amikben minden gondolatom benne van.

2. A legtöbb ember rendelkezik valamilyen viszonnyal a párkapcsolatokhoz, miközben elég kevesen öltek sárkányt vagy háborúztak űrlényekkel. Amikor valami ilyen elemi dolog az életedben, sokkal könnyebben fogsz kifogásolnivalót találni a megjelenítésében, vagy érzed majd úgy, hogy manipulálni akar az adott műfaj, főleg, ha tök egyértelműen teletömik hazugságokkal. Ha valamilyen fura fordulat folytán a szülő-gyerek kapcsolatok önálló szórakoztató zsánerré fejlődnének a maguk toposzrendszerével, amiben a szülők tökéletes, tündéri lények, könnyen lehet, hogy ugyanilyen elemi harag kísérné azt is (miközben sokan lehet, hogy imádnák, már ha egy furán freudi alternatív univerzumban élnénk, ahol a szüleinkkel kapcsolatos gondolataink és a szexuális gondolataink ugyanolyan erősségűek lennének).

A Lányregényt amúgy azért neveztem el Lányregénynek, mert legelőször egy paródiát akartam írni, amiben majd jól megmutatom azoknak a béna romantikus regényeknek, hogy mennyire okos vagyok, és hogy milyen jól átlátok mindent. Aztán rájöttem, hogy a paródia nem nekem való. Arra is rájöttem, hogy szeretem a kamasz karaktereket, és hogy szeretek a romantikus regények toposzaival foglalkozni. Szóval, ez nem egy paródia lesz, hanem egy biccentés a részemről a műfaj irányába. És büszkén vállalom a címet. Lehet, pár év múlva írok egy Mamipornó című regényt is, ötletem sincs még, hogy mit hoz majd a jövő.

Ez a poszt egy véleményposzt, szóval előfordulhat, hogy nem értesz egyet azzal, amit leírtam. Nagyon örülök neki, ha valaki tágítja a látóteremet, de légyszi, mindent csak kulturáltan!

Tuti tippek novellapályázatokhoz

Most egy olyan témáról fogok tippeket összeszedni, amihez egyáltalán nem értek, de hát mi a bloggerkedés szépsége, ha nem ez? Cserébe csomó időt töltök együtt amatőr írókkal, és gyakran tapasztalom, hogy sokan kifejezetten jól írnak, mégsem érnek el sikereket pályázatokon. Ha te is ilyen embernek érzed magadat, szeretném leszögezni, hogy ez nem feltétlenül a képességeidet minősíti. Mint minden versenyben, novellapályázatoknál sem árt, ha egy kicsit taktikázol.

1. Dobd ki az első ötletedet!

Kamaszkoromban rendszeresen indultam kisebb-nagyobb novellás pályázatokon, és azt hittem, hogy azért sikerültek jól, mert biztos annyira tehetséges író vagyok. Visszaolvastam párat, és sajnos ez tutira nem lehet a teljes igazság, némelyik arcpirító módon pocsék volt. Mi lehet akkor a titok? Az volt a módszerem, hogy mindig a második ötletemnek kezdek neki, ami a pályázati kiírásról eszembe jut. Minél nagyobb a pályázat, annál borítékolhatóbb, hogy rengeteg írás fog egy kaptafára készülni. Amikor a zsűrinek több történetet kell egyhuzamban elolvasnia, néha kiváló írások is elsikkadhatnak a szemük előtt, ha az ötödik hasonlót olvassák. Azt vettem észre magamon, hogy a második ötleteim mindig egyedibbek, mindig jobban kiugranak a mezőnyből.

2. Ne te legyél a királylány!

Megvannak a farsangok gyerekkorodból, amikor majdnem megpusztultál, hogy királylánynak öltözhess, napokat álmodoztál róla, hogy te leszel a legeslegszebb, aztán elmentél a farsangra, és a fél ovis csoportod annak volt öltözve? A pályázatokra mindig sokan szeretnének gyönyörű, megható történetet írni, ezért, ha nem csinálod nagyon-nagyon jól, el tudom képzelni, hogy azért nem sikerülnek a reményeid szerint, mert a sok drámai történet között kevésbé érvényesül az érzelmi ív, amit te is és a próbaolvasóid is hibátlannak éreztek. Valahányszor a legszebbnek öltözve akartam elindulni az ovis farsangra, sosem markoltam fel díjat.

3. Ismerd a zsűrit!

Néha már a pályázati kiírás megfogalmazásából is predesztinálható, hogy milyen lesz a zsűri ízlése. Ha nagyon nyerni akarsz, szerintem nem ciki utánaolvasni, hogy kik a zsűritagok és milyenfajta szövegeket kedvelnek.

4. Maradj önmagad!

Gyakran tapasztalom magamon, hogy amikor névtelen novellapályázatra írok, hajlamos vagyok "akcentussal írni", mindig zsigerből másnak próbálom meg beállítani a stílusomat, mint amilyen valójában. Egyszer pont azért csúsztam ki egy antalógiából, mert csomó pátosz volt a szövegemben, annyira próbáltam elrejteni, hogy igazából úgy fogalmazok, mint egy tipikus pesti bunkó.

5. Sose felejtsd el, hogy ez csak egy pályázat! Ha nem nyersz, az sem a világvége.

Egy komolyabb pályázaton akár többszáz induló is előfordulhat, sokan mégis önérzeti kérdésnek fogják fel, hogy nyernek-e rajta vagy sem. Teljesen természetes, hogy a hónapokig elhúzódó zsűrizés alatt kialakulnak benned remények, de ne felejtsd el, hogy ezek mindig csak lehetőségek, és hogy egyáltalán nem biztos, hogy rossz író vagy, amikor nem téged választanak ki. A sikeres pályázatokat évente megismétlik, és tucatnyi más esélyed lesz arra, hogy megmérettethesd magadat. Ha a pályázatról kiesett novelládat jónak érezted, az eredményhirdetés után megpróbálhatod beküldeni folyóiratokba. Attól, mert egy bizonyos helyre nem került be, még nem fosztottak meg téged a publikálás lehetőségétől!

Mint ahogyan a bejegyzés elején is említettem, egyáltalán nem vagyok szakértő a témában, csupán a saját tapasztalataim alapján írok. Ha valamelyik ponttal vitatkoznál, nyugodtan fejtsd ki bővebben kommentben, illetve, ha hozzáfűznivalód van, azt is nagyon szívesen fogadom!

Olvasni menő? –Öt érv, hogy miért olvass, ha nem szoktál olvasni. És nem, egyik sem az lesz, hogy okosabb leszel tőle.

Pár hete kezdtem el az instagram profilomat, hogy a privát, személyes fiókom mellé legyen egy "komoly, üzleties" is, ahol majd a regényemmel kapcsolatos dolgokat oszthatom meg. A varázsmódszerem a hashtagelés. Minden posztomra igyekszem az összes lehetséges hashtaget ráaggatni, hátha így fog megtalálni valaki, akit érdekelhetek, vagy rosszabb esetben valami reklámbot, amelyik üresen szivecskézi és kommenteli a képeimet, majd örökre eltűnik az éterben. Régen, amikor a személyes profilom nyitott volt, valahogy mindig egy csomó szivecskét összegereblyéztem ezekkel, részben amiatt is kellett lekapcsolnom, mert túl sok random ember követett be, és mindig eggyel több "hello beutiful" kezdetű üzenet fogadott reggel vadidegenektől, mint amennyire kíváncsi lettem volna. Persze, mivel a profilom elsősorban írós/könyves témákra koncentrálódik, sajnos csak moderáltan fér el egy-egy #outfitoftheday vagy #mik_kozosség, az új hashtageim többnyire könyves hashtagek, mostanában vadászom a rövid mottókra, amikkel megtalálhatom a könyves közösségek embereit.

Az egyik új kedvenc hashtagem az #olvasnimenő lett. Használt, de nem túlhasznált, menő, pörgős, fiatalos. Egy baj van vele. Egyáltalán nem hiszek benne.

Hogy elmagyarázzam, hogy mire gondolok, elmesélem az első találkozásomat a klasszikus zenével. Általános iskolában ének-tagozatos osztályba jártam, az egyik iskolán kívüli programunk a MÜPA gyerekhangversenyeinek látogatása volt, apukám és a húgom is megvették a bérletet, együtt mentünk az osztályommal meghallgatni Vivalditól a Négy évszakot. Fizikailag szenvedtem. Gyerekként órákon át egy helyben kellett ülnöm, és az egyetlen szórakozás az volt, hogy hallgassak. Hát, egyáltalán nem kötött le. Ráadásul néha megállt a zene, és egy bemondónő elmagyarázta, hogy mit hallottunk éppen. "Ez a hang egy folyó volt." "Ez pedig egy hegy." Baromira nem érdekeltek a folyók és a hegyek, meg az, hogy hogyan néznek ki hangokként. Aki viszont rendszeresen járt a hangversenyekre, dicséretet kapott, hogy milyen igényes dolgokkal foglalkozik a szabadidejében. Egy sokadik találkozásom a klasszikus zenével; huszonegy évesen Beethoven triókat hallgatok, egyáltalán nem hegyekre gondolok közben. A mellettem lévő sorban egy anyuka ül a gyerekével. Két óra hosszú a hangverseny, meg így magunk közt szólva nem is annyira jó. Egy felnőttnek is sok, a gyereknek szinte elviselhetetlen. Az az érzésem, hogy ha a gyerek jövő héten bemegy majd az iskolába, dicséretet fog kapni, hogy milyen igényes dolgokkal töltötte a szabadidejét.

#klasszikusthallgatnimenő

Mostanában nagyon gyakran hallom azt az érvet, hogy azért érdemes a szórakoztatás régi módjaihoz ragaszkodni, mert ezek intellektuális többletet jelentenek a filmekkel, sorozatokkal, videójátékokkal szemben. Ellenérvként általában az szokott elhangzani, hogy ez már régen nem igaz, elképesztően összetett filmek készülnek, videójátékokból is van olyan, amiket művészeti alkotásként is lehet értelmezni. Óriási tévedés az újfajta médiumokat a tucat szórakoztatás szintjére degradálni. Na de miért baj, ha valami szimplán csak szórakoztató? Miért ne csinálhatnánk azt a szabadidőnkben, amit akarunk? Miért érdekeljen minket, hogy #olvasnimenő? Bevallom, én is szívesebben posztolom instagramra azt, amikor könyvet olvasok, mint azt, amikor a Papás-Babás című, méltán népszerűtlen szitkom részeit keresgélem eredeti nyelven, mert kíváncsi vagyok, hogy hova fog kifutni a szerelmi háromszög. Ugyanígy szívesebben mutatom meg, ha néhanapján valami intellektuális filmet nézek meg, mint a fingós viccekkel operáló vígjátékot, ahol némelyik szöveg annyira gyenge, hogy én is szekunder szégyenben érzem magamat. Még mindig bennem lakik az a gyerek, aki Vivaldi után a második koncertre is elment, mert szüksége volt az elismerésre, hogy jó zenét hallgat, okos könyveket olvas, és az intellektuális emberek sorába fog tartozni.

Szerintem viszont amellett, hogy vitatható a dolog igazságtartalma, magát az irodalmat is degradáljuk azzal, hogy megfelelési kényszer kérdésévé tesszük az olvasást. Már nem vagyunk nyolcadikosok, nem kell azt hazudnunk a fogalmazásokban, hogy lenyűgöztek minket Jókai írói eszközei, miközben kifolyt a szemünk a kíntól olvasás közben (tudom, tudom, másmilyenek vagyunk, nem haragszom meg, ha neked ez volt a kedvenc köteleződ), és gimi végére jó eséllyel találkoztunk olyan irodalommal, ami nem csak nagyon speciális esetekben fogja meg az embert. A felnőtt irodalom nagyrésze már szerencsére igencsak a jól bevált szex/halál tengelyen mozog témaválasztásban, és jóeséllyel bárki találna magának olyan könyvet, amit szívesen olvasna. Nem akarok abban hinni, hogy az erkölcsi fölény az egyetlen dolog, ami megmentené az irodalmat a kihalástól. Íme öt érv, hogy szerintem miért jó móka az olvasás (és egyik sem arról fog szólni, hogy több vagy jobb lennél vele másoknál). A klasszikus zenés párhuzamnál maradva; én is akkor szerettem meg a klasszikus zenét, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a gimiben megtanították. És, hogy nem leszek okosabb tőle, ha hallgatom.

1. A regényekben sokkal jobban ki lehet fejteni a karakterek gondolatait. Ahogy a forgatókönyvírásnak, úgy a regényírásnak is megvannak a maga előnyei és korlátjai. A prózánál például óriási előnynek gondolom, hogy sokkal jobban meg lehet ismerni a karaktereket, nem marad kérdéses, hogy az az egy-egy dolgot, amit a színész sejtetett, tényleg jól láttad-e, vagy csak túl sokat gondolsz bele.

2. A könyves világ olcsóbb, nyitottabb tud maradni az egyedi ötletekre. Egy regényt kiadni baromira sok pénz, de össze sem hasonlítható a filmek, sorozatok forgatásának költségeivel. A könyves piacban sokkal bátrabban lehet játszani az egyedi ötletekkel, mert még ha vissza is kell termelni valamennyi hasznot, az össze sem hasonlítható a filmipar milliárdjaival. Ha unod a blockbustereket, meg hogy mennyire egy kaptafa az összes, akkor valószínűleg érdemes körbenézni egy könyvesboltban. Nekem ilyen kiégési szakaszaim mindig akkor szoktak előjönni, amikor nem olvasok eleget.

3. A könyves közösség nagyon szuper. Mind magyar, mind külföldi viszonylatban elképesztően jó könyves bloggereket lehet találni. Ha te magad is hozzá szeretnél tenni, semmibe se kerül saját blogot nyitni vagy elmondani a véleményedet a Molyon.

4. Egy könyvre egyszerűbb odafigyelni. Ez valószínűleg teljesen egyedi dolog, de általában filmnézéskor én mindig csinálok párhuzamosan valami mást, és több ismerősöm hasonlóan működik. Ahhoz, hogy létrejöjjön az időből kiesés élménye, ami a művészi élmény egyik fontos komponense, érdemes teljes mértékben az adott műre koncentrálni. Olvasás közben nehéz a másik irányba nézni. Ha koncentrálási problémáid vannak, érdemes elkezdeni olvasni, nekem mindig szokott segíteni, hogy egy kicsit gatyába rázzam magamat.

5. A szerző egyedi stílusa gyakran szerves részévé válik az olvasási élménynek. Ez egy olyan kötelék, ami az irodalom sajátja, bármennyire állítja tök sok szerző vehemensen, hogy nem írják bele magukat a könyvbe, az egyéniséget igenis könnyen tetten lehet érni. Gyakran olyan, mintha a végére már személyesen ismernétek egymást az íróval.

(+1.) Említettem már a szex/halál tengelyt? Ez az a két téma, amivel általában a gyengébb narráció is klasszul fel tudja kelteni az olvasó érdeklődését. Én semmi alantasat nem látok benne, alapvetően ezek a témák mindenki életében jelen vannak, és mindenki erősen viszonyul hozzájuk érzelmileg, a történetmesélés pedig tulajdonképpen ezeknek a viszonyulásoknak a kibontásáról/feldolgozásáról szól. Ami viszont tény, hogy minden második felnőtteknek írott könyvben olyan explicit szexjelenetek vannak, amiket filmben soha nem csinálnának meg.

Ha valamit hiányolsz a listából, írd meg kommentben! Make olvasás great again!