A magyar facebook kicsi, de annál színesebb zsánerírói szigete viszont nem szűnt meg létezni ezidő alatt sem. Egyrészt a [bekezdés]-díjas kollégáim csináltak két újabb epizódot a könyvklubunkhoz (ha valaki barlangban él és lemaradt róla; a Twister Media facebook oldalán vissza lehet nézni az adásokat, az első kettőben én is szerepelek), másrészt kihirdették az idei [bekezdés]-pályázat shortlistjét, harmadrészt pedig kitört egy mérsékeltebb balhé, amikor az egyik magyar szerző nem értett egyet egy molyos értékelőjével, és ennek (miután az eredeti kommentjét a Molyról eltávolították) igencsak személyeskedve, a facebookon adott hangot. Annak ellenére, hogy a legutóbbi [bekezdés]-könyvklub epizód szintén a kritikák fogadásával foglalkozott, szerintem kimondva-kimondatlanul egyértelmű, hogy inkább az utóbbi eredményezte, hogy több zsáneríró és az egyik kedvenc blogom, az Így neveld a regényedet is megnyilvánult a témában. Szerintem mondhatjuk, hogy ez lett december hivatalos témája, és mivel sokan vannak tele rémtörténetekkel, és a magyar könyves kultúrában ez, a kicsiség már nagyon régi probléma, én üdvözlöm, hogy szó legyen róla. Egyébként szerintem jó cikk lett belőle, úgyhogy linkelem is. És mindenki másnak is minden sorával maximálisan egyetértettem.
Szóval tök jó. Viszont azt is érzem, hogy mélyebben gyökerezik ez a probléma annál, mint hogy az írók nem tudnák, hogy hogyan lehet korrektül fogadni a kritikát.
Sőt, messzebb megyek; szerintem szinte senki sem tud korrektül nyilvánosság előtti kritikát fogadni.
Először beszélek a szakmai kritikáról, de csak azért, hogy legyen mihez viszonyítani a véleményemet, mert ez a diskurzus a nyilvánosság előtti kritikákról szól, és nagyon fontos elkülöníteni a kettőt.
Tehát:
Az a típusú író vagyok, aki nem tud elszakadni a szövegétől. Tanulás közben az a pihenésem, hogy visszaolvasok. Esténként, ha ráérek, visszaolvasom. Ha nem tudok megnyugodni lefekvés előtt, visszaolvasom. Néha még nyilvános helyeken is megnyitom, találomra elkezdem valahol, és feljegyzem magamnak, hogy merre szar, mit kéne megtartani, mit kéne kitörölni. Ne aggódj, nem az a fajta megszállott vagyok, aki szerint úgy kellene gondolnod a szövegére, hogy a szövege a gyereke, én sem gondolok úgy a szövegemre, mint a gyerekemre. Én az a fajta megszállott vagyok (és erre meglepően sokáig tartott rájönni), aki
imádja, ha szar. És imádja, hogy javíthat.
A mániám a problémamegoldás. Már gyerekkoromban rejtvénymagazinokat töltögettem, ha meglesz a diplomám, főállású problémamegoldó leszek, és egy szöveg olyan mennyiségű, és minden mástól annyira különböző problémákat vet fel, hogy gyönyörűség gondolkozni rajta. Soha nem volt bétaolvasóm (annak ellenére, hogy minden írópalántának azt szoktam ajánlani, hogy szerezzen egyet), és nem azért, mert az én nyers szövegeim annyira jók lennének. Pont ellenkezőleg. Nem szeretem lezárni őket. Amikor még régen a netre publikáltam, azt csináltam, hogy feldobtam a nyerset az első átnézési kör után, és aztán még visszajártam javítani, újraolvasni, újratervezni. Boldog leszek a gondolatától is.
Azt kell tudni a [bekezdés] shortlistjéről, hogy ha felkerülsz rá, akkor bármi is lesz a pályázat eredménye, jogosult vagy elkérni a zsűri véleményét. Többen figyelmeztettek, hogy egy átlagos bétázásnál sokkal durvább lesz, amit kapni fogok, és amúgy annak ellenére, hogy végül nyertem, ne gondoljátok, hogy velem kesztyűs kézzel bántak. Ennek ellenére imádtam, mert minden nagyon igaz volt benne. Először kamaszkoromban szerkesztettek, amikor bekerült egy novellám az Új Galaxisba, kaptam zsűrivéleményeket a Preyernél, a Zsoldos-díjnál, szerkesztették a Próza Nostrára és az f21-re írott cikkeimet, és többször indultam már névtelen pályázatokon, ahol szintén nem fogta vissza magát a zsűri. A nagy vízválasztó, a regényem szerkesztése még hátravan, de így is el tudom mondani, hogy van már tapasztalatom kritikával, és imádom, inspirál, soha ne hagyjátok abba.
A szakmai kritika nagyon klassz dolog, rengeteget ér, és most, hogy végigzongoráztam magamban, melengeti a gyomromat, hogy mennyien szánták már rá az idejüket, hogy foglalkozzanak valamelyik szövegemmel. Szinte nem is tudnék olyan kritikát mondani, amit ne fogadtam volna meg, vagy ami akár egy pillanatig is megbántott volna, pedig elég nagy mimóza vagyok. De ezek a kritikák többnyire zártak voltak, és szinte minden alkalommal a szövegem épülésére születtek.
Szóval, mennyiszer olvastam el eddig a megjelenés előtt álló regényemet? Ötvenszer? Százszor? Lehet, hogy moderált sikernek kellene lennie ahhoz, hogy mindenki más összes olvasása meghaladja az enyémeket. És basszus, vannak benne olyan dolgok, amiket fel sem tudnék olvasni hangosan.
Hogy miért írok ilyeneket?
¯\_( ͡° ͜ʖ ͡°)_/¯
Szerintem egy jó szöveg intim. Sőt, általában a nemjó szövegek is nagyon-nagyon intimek. És paradox módon egy szöveget lélektanilag sokkal egyszerűbb szakmai górcső alá vetni, mint kiadatni, hiába szoktak előbbiről "szükséges rosszként", míg utóbbiról csodálatos sikerként beszélni. Senki számára sem természetes állapot, hogy termék legyen a gondolataiból, és hogy többszáz, többezer, többtízezer ember elé ki kelljen állnia velük.
Itt most aki nem író, légyszi takarja el a szemét, nyomja ki a blogposztot, vagy csináljon valamit, hogy a következő pár sort ne lássa.
Szóval, a nyilvánosság felőli kritikák azok mindig fájni fognak. Mindenkinek. Mert a nyilvánosság szar érzés, és az embernek nem a nyilvánosság a természetes állapota. És amíg ezt megpróbáljuk tagadni, addig hiába vannak nagyon értékes diskurzusok róla, hogy kinek hogyan kéne megélnie ezt, csak kerülgetni fogjuk a lényeget.
Megtehetjük-e, hogy ennek hangot adunk?
Nem. Hazudni kell.
A szűréssel eltöltött két hét egyebek mellett értékes leckét adott az az olyan hazugságokról is, amik annyira jóindulatúak, hogy talán túlzás is a szó hagyományos értelmében hazugságnak hívni őket. Ha csak úgy odamennék, és azt mondanám egy pedagógusnak, hogy most benyúlok egy pálcával az orrába, és higgye el, jó lesz neki, akkor vajon normális körülmények között engedné? Elhinné, hogy jó mélyre kell mennie, mert csak ott megfelelő sűrűségű a váladék a mintavételhez? Szabadkozna, hogyha köhög, vagy hogyha bekönnyezik tőle?
Nem. Azt mondaná, hogy hülye vagy, és hogy miért akarsz felnyúlni egy pálcával az orrába.
De te beöltöztél, lemélyítetted a hangodat, és úgy beszélsz hozzá, ahogyan a kórházi dolgozók szoktak beszélni a betegekkel. És nem saját magad vagy, hanem egy olyan figura, aki talán a házi orvosára emlékezteti. És ennek a figurának már engedi, hogy benyúljon az orrába. Esküszöm, hogy általában működik.
Hogy közben te egy olyan ember vagy, aki tele van félelemmel, akinek rosszul esnek dolgok, aki fáradt, aki éhes, aki a volt szerelmén gondolkozott egész nap, az maradjon a te titkod. Azért, hogy egy másik emberi lény extra bizalmat adjon neked, el kell fogadnod, hogy nem tudja és nem is feladata elcipelni a csomagjaidat.
Íróként ugyanezt kell csinálni; lemélyíted a hangodat, és kedvesen beszélsz. Valaki beengedett a fejébe, jó esetben még pénzt is kaptál érte, innentől fogva nincsenek olyan jogaid, mint egy baráti beszélgetésben, kaptál helyette mást. Azt tartom ildomosnak, hogy a legvégsőkig el kell szigetelned magadat a kritikáktól. Ha ez nem megy, tartsd titokban, hogy mennyit tudsz. Amikor az olvasó fizetett neked (a pénzével, az idejével, a bizalmával), akkor megvásárolta azt a jogot is, hogy beszélgessen a szövegedről.
Akkor mit lehet tenni?
Mivel írásban (meg sok egyéb dologban is) a nyilvánosságot tartják a legnagyobb dicsőségnek, keveset beszélünk a hátulütőiről, pedig majdnem minden kiadott szerző ismerősömre hatással van mentálisan. Amellett, hogy az írónak nincs joga hozzá, hogy az olvasóján verje le a problémáit, azt fontosnak tartanám, hogy élénkebb legyen erről a párbeszéd. Örülnék annak is, hogy azt, ha valaki bármilyen módon "híresebbé" válik, komoly egészségügyi krízisként kezelnénk, mert egy depresszión, egy személyiségzavaron, sőt, akár egy hellyel-közzel normális mentális állapoton is drasztikusan súlyosbíthat. Nem az olvasónak kell rendben tartania az író mentális egészségét, és nem is a szakmabelieknek, de ettől még ez egy létező és komoly probléma. Néhány amatőr írói körben akkora glamúrként beszélnek a kiadásról, hogy szinte azzal analóg, mintha az orvosin azt mondanák neked, hogy sosem fogsz vért látni ahelyett, hogy bárhol is felkészítenének rá, hogy hogyan birkózz meg vele.
Normálisnak kéne lennie, hogy ha megjelenik a regényed, akkor pszichológushoz is elmenj. Én tutira el fogok.
Normálisnak kéne lennie, hogy legalább egymás közt ne kelljen kamuzni, és őszintén tudjunk/tudjatok beszélni a problémáról anélkül, hogy a kritika szavai vagy a kritikus ellen fordítanánk a gondolatainkat/gondolataitokat.
Normálisnak kéne lennie, hogy egymást se beszéljük ki annyira durván, mint ahogy sokszor tesszük.
Normálisnak kéne lennie, hogy a "szar szöveg" tényleg ne az embert minősítse. Mert én írók egymás közti beszélgetéseiben mindig az embert minősítő dolognak látom ám.
Normálisnak kéne lennie, hogy ne hajszoljuk egymást ész nélkül a kiadásba, és hogy minden jól sikerült szöveget legitim szakmai sikernek lehessen érezni, függetlenül attól, hogy nyomtatásba kerül-e vagy sem.
És így is lesznek olyan írók, akik el fogják olvasni a visszajelzéseket, és leállnak majd vitatkozni az olvasókkal, és jó, hogy a közösség ezt elítéli. De ez csak pár kiugró eset szemben egy általános problémával, amiről nagyon-nagyon kevés szó esik. Nem csak az kezeli rosszul a kritikát, aki szakmaiatlanul viselkedik, hanem az is, aki elfojt és nem keres segítséget.
