Olvasni menő? –Öt érv, hogy miért olvass, ha nem szoktál olvasni. És nem, egyik sem az lesz, hogy okosabb leszel tőle.

Pár hete kezdtem el az instagram profilomat, hogy a privát, személyes fiókom mellé legyen egy "komoly, üzleties" is, ahol majd a regényemmel kapcsolatos dolgokat oszthatom meg. A varázsmódszerem a hashtagelés. Minden posztomra igyekszem az összes lehetséges hashtaget ráaggatni, hátha így fog megtalálni valaki, akit érdekelhetek, vagy rosszabb esetben valami reklámbot, amelyik üresen szivecskézi és kommenteli a képeimet, majd örökre eltűnik az éterben. Régen, amikor a személyes profilom nyitott volt, valahogy mindig egy csomó szivecskét összegereblyéztem ezekkel, részben amiatt is kellett lekapcsolnom, mert túl sok random ember követett be, és mindig eggyel több "hello beutiful" kezdetű üzenet fogadott reggel vadidegenektől, mint amennyire kíváncsi lettem volna. Persze, mivel a profilom elsősorban írós/könyves témákra koncentrálódik, sajnos csak moderáltan fér el egy-egy #outfitoftheday vagy #mik_kozosség, az új hashtageim többnyire könyves hashtagek, mostanában vadászom a rövid mottókra, amikkel megtalálhatom a könyves közösségek embereit.

Az egyik új kedvenc hashtagem az #olvasnimenő lett. Használt, de nem túlhasznált, menő, pörgős, fiatalos. Egy baj van vele. Egyáltalán nem hiszek benne.

Hogy elmagyarázzam, hogy mire gondolok, elmesélem az első találkozásomat a klasszikus zenével. Általános iskolában ének-tagozatos osztályba jártam, az egyik iskolán kívüli programunk a MÜPA gyerekhangversenyeinek látogatása volt, apukám és a húgom is megvették a bérletet, együtt mentünk az osztályommal meghallgatni Vivalditól a Négy évszakot. Fizikailag szenvedtem. Gyerekként órákon át egy helyben kellett ülnöm, és az egyetlen szórakozás az volt, hogy hallgassak. Hát, egyáltalán nem kötött le. Ráadásul néha megállt a zene, és egy bemondónő elmagyarázta, hogy mit hallottunk éppen. "Ez a hang egy folyó volt." "Ez pedig egy hegy." Baromira nem érdekeltek a folyók és a hegyek, meg az, hogy hogyan néznek ki hangokként. Aki viszont rendszeresen járt a hangversenyekre, dicséretet kapott, hogy milyen igényes dolgokkal foglalkozik a szabadidejében. Egy sokadik találkozásom a klasszikus zenével; huszonegy évesen Beethoven triókat hallgatok, egyáltalán nem hegyekre gondolok közben. A mellettem lévő sorban egy anyuka ül a gyerekével. Két óra hosszú a hangverseny, meg így magunk közt szólva nem is annyira jó. Egy felnőttnek is sok, a gyereknek szinte elviselhetetlen. Az az érzésem, hogy ha a gyerek jövő héten bemegy majd az iskolába, dicséretet fog kapni, hogy milyen igényes dolgokkal töltötte a szabadidejét.

#klasszikusthallgatnimenő

Mostanában nagyon gyakran hallom azt az érvet, hogy azért érdemes a szórakoztatás régi módjaihoz ragaszkodni, mert ezek intellektuális többletet jelentenek a filmekkel, sorozatokkal, videójátékokkal szemben. Ellenérvként általában az szokott elhangzani, hogy ez már régen nem igaz, elképesztően összetett filmek készülnek, videójátékokból is van olyan, amiket művészeti alkotásként is lehet értelmezni. Óriási tévedés az újfajta médiumokat a tucat szórakoztatás szintjére degradálni. Na de miért baj, ha valami szimplán csak szórakoztató? Miért ne csinálhatnánk azt a szabadidőnkben, amit akarunk? Miért érdekeljen minket, hogy #olvasnimenő? Bevallom, én is szívesebben posztolom instagramra azt, amikor könyvet olvasok, mint azt, amikor a Papás-Babás című, méltán népszerűtlen szitkom részeit keresgélem eredeti nyelven, mert kíváncsi vagyok, hogy hova fog kifutni a szerelmi háromszög. Ugyanígy szívesebben mutatom meg, ha néhanapján valami intellektuális filmet nézek meg, mint a fingós viccekkel operáló vígjátékot, ahol némelyik szöveg annyira gyenge, hogy én is szekunder szégyenben érzem magamat. Még mindig bennem lakik az a gyerek, aki Vivaldi után a második koncertre is elment, mert szüksége volt az elismerésre, hogy jó zenét hallgat, okos könyveket olvas, és az intellektuális emberek sorába fog tartozni.

Szerintem viszont amellett, hogy vitatható a dolog igazságtartalma, magát az irodalmat is degradáljuk azzal, hogy megfelelési kényszer kérdésévé tesszük az olvasást. Már nem vagyunk nyolcadikosok, nem kell azt hazudnunk a fogalmazásokban, hogy lenyűgöztek minket Jókai írói eszközei, miközben kifolyt a szemünk a kíntól olvasás közben (tudom, tudom, másmilyenek vagyunk, nem haragszom meg, ha neked ez volt a kedvenc köteleződ), és gimi végére jó eséllyel találkoztunk olyan irodalommal, ami nem csak nagyon speciális esetekben fogja meg az embert. A felnőtt irodalom nagyrésze már szerencsére igencsak a jól bevált szex/halál tengelyen mozog témaválasztásban, és jóeséllyel bárki találna magának olyan könyvet, amit szívesen olvasna. Nem akarok abban hinni, hogy az erkölcsi fölény az egyetlen dolog, ami megmentené az irodalmat a kihalástól. Íme öt érv, hogy szerintem miért jó móka az olvasás (és egyik sem arról fog szólni, hogy több vagy jobb lennél vele másoknál). A klasszikus zenés párhuzamnál maradva; én is akkor szerettem meg a klasszikus zenét, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a gimiben megtanították. És, hogy nem leszek okosabb tőle, ha hallgatom.

1. A regényekben sokkal jobban ki lehet fejteni a karakterek gondolatait. Ahogy a forgatókönyvírásnak, úgy a regényírásnak is megvannak a maga előnyei és korlátjai. A prózánál például óriási előnynek gondolom, hogy sokkal jobban meg lehet ismerni a karaktereket, nem marad kérdéses, hogy az az egy-egy dolgot, amit a színész sejtetett, tényleg jól láttad-e, vagy csak túl sokat gondolsz bele.

2. A könyves világ olcsóbb, nyitottabb tud maradni az egyedi ötletekre. Egy regényt kiadni baromira sok pénz, de össze sem hasonlítható a filmek, sorozatok forgatásának költségeivel. A könyves piacban sokkal bátrabban lehet játszani az egyedi ötletekkel, mert még ha vissza is kell termelni valamennyi hasznot, az össze sem hasonlítható a filmipar milliárdjaival. Ha unod a blockbustereket, meg hogy mennyire egy kaptafa az összes, akkor valószínűleg érdemes körbenézni egy könyvesboltban. Nekem ilyen kiégési szakaszaim mindig akkor szoktak előjönni, amikor nem olvasok eleget.

3. A könyves közösség nagyon szuper. Mind magyar, mind külföldi viszonylatban elképesztően jó könyves bloggereket lehet találni. Ha te magad is hozzá szeretnél tenni, semmibe se kerül saját blogot nyitni vagy elmondani a véleményedet a Molyon.

4. Egy könyvre egyszerűbb odafigyelni. Ez valószínűleg teljesen egyedi dolog, de általában filmnézéskor én mindig csinálok párhuzamosan valami mást, és több ismerősöm hasonlóan működik. Ahhoz, hogy létrejöjjön az időből kiesés élménye, ami a művészi élmény egyik fontos komponense, érdemes teljes mértékben az adott műre koncentrálni. Olvasás közben nehéz a másik irányba nézni. Ha koncentrálási problémáid vannak, érdemes elkezdeni olvasni, nekem mindig szokott segíteni, hogy egy kicsit gatyába rázzam magamat.

5. A szerző egyedi stílusa gyakran szerves részévé válik az olvasási élménynek. Ez egy olyan kötelék, ami az irodalom sajátja, bármennyire állítja tök sok szerző vehemensen, hogy nem írják bele magukat a könyvbe, az egyéniséget igenis könnyen tetten lehet érni. Gyakran olyan, mintha a végére már személyesen ismernétek egymást az íróval.

(+1.) Említettem már a szex/halál tengelyt? Ez az a két téma, amivel általában a gyengébb narráció is klasszul fel tudja kelteni az olvasó érdeklődését. Én semmi alantasat nem látok benne, alapvetően ezek a témák mindenki életében jelen vannak, és mindenki erősen viszonyul hozzájuk érzelmileg, a történetmesélés pedig tulajdonképpen ezeknek a viszonyulásoknak a kibontásáról/feldolgozásáról szól. Ami viszont tény, hogy minden második felnőtteknek írott könyvben olyan explicit szexjelenetek vannak, amiket filmben soha nem csinálnának meg.

Ha valamit hiányolsz a listából, írd meg kommentben! Make olvasás great again!